Textual2: 10. Fejezet

TÍZ

Fordította: Aemitt

Én: Tehát… múlt éjjel.

Caleb: Múlt éjjel.

Caleb: Ma bűntudatod van?

Én: Nincs. Neked?

Caleb: Nincs.

Caleb: De mondhatok neked valamit?

Én: Lökjed.

Caleb: Kicsit megbántam, de csak azért, mert azt hittem, hogy soha többé nem beszélsz velem.

Én: Soha nem haragudtam rád Caleb. Önmagamra haragudtam.

Caleb: Miért? Nem tettünk semmi rosszat Zoe.

Caleb: Ezt jól tudod, igaz?

Én: Persze.

Én: Elmentél ma reggel.

Caleb: Igen, el. Ifjúsági liga.

Én: Fogadok, olyan átkozottul aranyosnak látszol ott.

Caleb: Igen.

Én: Most is baseball sapka van rajtad?

Caleb: Mindig.

Én: *suttog* Hátrafelé?

Caleb: Igen.

Én: Azt hiszem, bugyit kell cserélnem.

Caleb: NEM flörtölök veled, amíg edzésen vagyok.

Én: És hányszor kellett ezt elismételned magadnak?

Caleb: Éppen elégszer.

Én: Várj! Hogyan jutottál oda?

Caleb: Buszra szálltam.

Én: CALEB! Megkérhettél volna, hogy vigyelek el. Ezt csinálod azóta, hogy beköltöztél?

Caleb: Többnyire. Néha elvisz egy barátom.

Én: MIÉRT NEM MONDTAD EZT? Elvittelek volna!

Én: Komolyan, nem hiszem el ezt most.

Caleb: Nem akartalak zavarni. Nem nagy dolog.

Én: Az edzésnek vége van?

Caleb: Nincs, van még nagyjából tizenöt perc.

Én: A Cattleman pályán vagy?

Caleb: Igen…

Caleb: Zoe?

Caleb: Halló? Zoe? Mit csinálsz?

*****

Caleb Mills dögös.

Caleb Mills baseball sapkában? Dögösebb.

Caleb Mills baseballedző? Szent ég! Nyugalom, légy türelmes!

A kocsiban ülve, mint egy leselkedő, nézem, ahogy csípőre tett kézzel vigyorogva a csapat előtt áll. Nem tagadható, hogy szereti a játékot, és nem vitatható a teljes elkötelezettsége a játék iránt.

Varázslatos nézni, hogy elemében van.

Kinyitom az ajtót, és a nyitott lelátók felé veszem az utam, leülök egy székre, minél közelebb legyek. Caleb még megbeszélést tart a csapatnak, és figyelmesen hallgatják.

Értem én gyerekek. Értem.

– …és találkozunk szerdán. Legyen szép hétvégétek!

Egy kislány fut oda Calebhez. – Mr. C! Mr. C! – Izgatottan ugrál.

Combjára támaszkodva leguggol. – Mi a helyzet?

Beszélgetésük hallótávolságon kívül van, de szeretem, ahogy a kislány arca felragyog, amikor Caleb egyetért azzal, amit kérdezett.

Segít a gyerekeknek összeszedni a dolgaikat, kezet ráz pár szülővel, mielőtt folytatná az útját a nyílt lelátók felé, és helyet foglal mellettem.

– Nem kellett volna kijönnöd, ugye tudod. Busszal is mehettem volna.

– És kihagyjam, hogy láthatlak az edzésen? – Vállammal meglököm a vállát. – Semmiképpen.

– Nos, elmulasztottad, hogy egy repülő ütővel majdnem összetörték az arcom, mert veled SMS-eztem.

– Fogd be!

– Komolyan. Ilyen közel jött – összehúzta ujjait –, hogy egyenesen fejbe vágjon.

– Az ifjúsági csapat veszélyesnek hangzik.

– Látom az ajkaid rángatózását.

A mosolyom felragyog. – Sajnálom.

– Nem sajnálod, igaz?

– Bűnös vagyok.

Karjaimat a térdemen pihentetem és az üres pályára pillantok. Majdnem vadonatújnak tűnik, és tudtam, hogy mindez a főiskola csapatának köszönhető.

– Jól néz ki a pálya. A tavalyi adománygyűjtésed biztos rengeteg pénzt gyűjtött össze erre.

– Pokolba is, igen, így volt. Több mint 200 ezer dollárt hoztunk össze. Teljesen megérte randira menni azzal a tapizós hetven éves nővel.

– Tapizós, hmm?

– Ha nem jótékonysági célt szolgált volna, ki kellett volna vetnem magam a limuzinból, amikor az autópályán haladtunk. A seggem soha nem volt előtte annyiszor megfogdosva, mint azon az egy éjszakán.

Nevetek az arcán tükröződő rémületre. – Ó, gyerünk, ismerd el, hogy egy kicsit tetszett.

Megrázza a fejét a mondatomra. – Még válaszra sem méltatlak.

Ismét meglököm a vállát. – Csak szívatlak. Nos, nagyjából, azt hiszem tetszett neked.

– Körülbelül annyira tetszett, mint most te.

– Látod! – mutattam rá. – Tetszett neked.

Bosszúsan felsóhajtott. – Soha nem hagyod abba igaz, hmm?

– Az unalmas lenne.

Mosolyogva nézek vissza a pályára. Egyáltalán nem ingerült velem. Imádja az általam felkínált évődést és a vég nélküli szórakozást, ezt meg tudom mondani abból, ahogy teste közelebb mozdul hozzám, és az ajka felfelé kunkorodik.

– Sportoltál valamit, mikor fiatal voltál? Vagy mindig is ragaszkodtál a festőállványhoz és az ecsethez?

– Nem csak ecsetet használok, de igen mindig is ragaszkodtam a művészetemhez. Én még csak soha nem is labdáztam előtte.

Tátott szájjal fordul felém. – Most csak viccelsz?

– Egyáltalán nem.

Megragadva a kesztyűt, amit maga mellé dobott a padra, feláll, és felém nyújtja a kezét. – Gyerünk, játszunk! Dobáljunk egy párat. Legalább egyszer az életedben labdáznod kell, ki kell próbálnod milyen elkapni és eldobni, vagy különben nem éltél teljes életet. Ebben higgy nekem.

A kezem a kezébe csúsztatom, és követem a teletömött felszereléses zsákjáig.

– Válasz egy kesztyűt – mondja.

– Bármilyen kesztyűt?

– Igen. Csak vedd fel és nézd meg jó-e. Arra figyelj, hogy jól érzed-e magad benne.

– Honnan fogom azt tudni, hogy jó-e?

– Csak tudni fogod.

Három kesztyűt próbálok fel, mielőtt rátalálok arra, amelyikben a legkényelmesebben éreztem magam.

– Jó? – kérdezte.

– Igen, ez megfelelő.

– Oké, most lépj le körülbelül 15 métert. Ott kezdjük.

– Uh… mennyiiiit?

– Csak sétálj, amíg nem mondom, hogy állj – mondja nevetve.

Pár lépés megtétele után visszafordulok. – Itt?

– Folytasd… ott jó lesz. Most tegyél meg nekem egy szívességet, és ne ítélkezz a rossz dobásom miatt, oké? Nem hiszem, hogy ezt tényleg meg kellene tennem.

– Nem kell Caleb.

Még a távolság ellenére is látom, ahogy mogorván néz rám. – Nem, megcsináljuk. Később majd jegelem a kezem.

– Biztos vagy benne?

– Igen. Most passzold ide a labdát.

Követtem az utasításait, majd kezdődik a móka. Egész életemben először játszottam ilyet, és elég szarul, ezt is hozzátenném. De jó érzés.

– Hogy lehet az, hogy előzőleg soha senkivel nem játszottál olyat, hogy egymásnak dobjátok és elkapjátok a labdát?

– Szerintem ez két dolog kombinációja: először is, hogy lány vagyok, másodszor, hogy a labdázós éveim nagy részét otthonról-otthonra való ugrálással töltöttem. – Alig tudtam elkapni a labdát, amit Caleb felém dob, mielőtt visszadobnám neki. Meglapultam, amikor jobbra kellett tartania, hogy elkapja, mielőtt ismét a földön kötne ki. – Mire Sofiához és Rafe-hez kerültem, már túlságosan is beletemetkeztem a művészetembe, hogy sporttevékenységet űzzek. Soha nem erőltették, mert ők sem voltak sportemberek, vagy legalább is régen nem voltak azok. Most elég sokat golfoznak.

– Azt hiszem ez alapos indok. Mit szerettél a középsuliban? Mivel ütötted el az időt, ha nem sportoltál?

– A fiúkkal.

Ezúttal elmulasztja az első, közel tökéletes dobásomat a sokktól.

– Zoe.

– Mi van? – vonom meg a vállam. – Ez az igazság. Minden hónapban másik pasim volt az első két évben.

– Csak az első két évben?

Annak ellenére, hogy ennyi idő telt el, még mindig érzek csöppnyi bizsergést a szívemben a középsulis pasimra gondolva.

– Igen. Az utolsó két évben állandó pasim volt.

– Ti a fősuli végett szakítottatok?

– Inkább azért, mert nem tudta a gatyájában tartani a farkát. És a volt legjobb barátnőm terhes lett tőle az utolsó évben. Az utolsó, amit hallottam róluk, hogy a baba születése után összeházasodtak és hat hónap múlva már el is váltak.

– Ez…

– Szomorú, tudom. Annyira sajnálom őket.

– Várj! – Caleb leveszi a kesztyűjét és közelebb jön. A kék szemei felszikráznak a csodálkozástól. – Rosszul érzed magad emiatt? Azután amit veled tettek?

– Igen. Gyerekek voltunk, hibáztak, azonban ez nem jelenti azt, hogy mást akartam, mint boldogságot, mindkettőjüknek.

Meredtem bámul rám, szemei szikrákat szórnak. – Csodálatos vagy – suttogja majd ajka az ajkamon. Ez a csók szenvedélyesebb, mint az előző, miközben a kezei közé fogja az arcomat. A megfelelő szögbe igazít, a nyelve az összezárt ajkaimhoz nyomódik, bebocsájtásért könyörögve.

Engedek.

Úgy csókoljuk egymást, mintha soha többé nem tehetnénk. A nyelvünk együtt mozdul, felfedez és tanulmányoz. Kezeimet a derekára csúsztatom, közelebb húzom magamhoz, arra várva, hogy kemény testét a testemnél érezzem.

A csókunk egyre intenzívebbé válik, a keze a hajamban kalandozik. Erősebben ragad meg, de elég gyengéden, hogy ne fájjon. A szorítás jól esik, jó érzés. A testünk egymáshoz ér, és mikor nekem feszül, érzem, hogy a közelségem milyen hatást vált ki belőle. A kezem a pólója alá csúsztatom, majd felfelé siklik, keresztül az izmos hátán és a kidolgozott hasizmain.

A farmerja elejéhez csúsztatom a kezem, de Caleb eltolja, és ajka még mindig az ajkamat érinti lassú lusta érintéssel.

– Talán abba kéne hagynunk, mielőtt elfajulnak a dolgok, és nem leszek képes megállni.

Elhúzódom tőle, a valóság beköszönt, hogy mit teszünk. A kezem az ajkamhoz emelem, megérintve az ott érzett bizsergést. Élvezem a kellemes érzést.

– Caleb… m-mi nem csókolózhatunk így.

– Miért?

– Tessék?

Hunyorog. – Ismét ostoba okokat készítesz a fejedben? Ezt megelőzően nem lehettünk szobatársak, mert Deliával randiztam, és most… ó, a fenébe. – És akkor leesik a tantusz. – Ez Delia miatt van, igaz? Nem csókolózhatunk miatta, és ami a múltadban történt. Úgy éreznéd, mint az exed.

– Bizonyos értelemben igen.

– Te nem az exed vagy, mi nem ők vagyunk. Deliával befejeztük. Végeztünk. Nem maradt ott semmi. Nem látom a továbblépés káros hatását, amikor ő már megtette.

Kihúzom magam és tekintetem találkozik izzó tekintetével.

– Mert ez annál jóval több Caleb. Te az exe vagy. Én pedig a legjobb barátnője. Csak van néhány határvonal, amit nem léphetsz át.

– Ó, süket duma!

– Tessék?

– Mit nem hallottál? Azt mondtam süket duma.

– Caleb…

– Fogadok, ha most azonnal felhívnád Deliát és megkérdeznéd, hogy van-e ezzel problémája, azt mondaná, hogy nincs. – Szinte baljóslatúan vigyorog. – Ami azt illeti ezt is fogom tenni.

A hátsó zsebébe nyúl és én rávetem magam akár egy őrült, csapkodva a telefont a kezében.

– Nem! Caleb! Azonnal fejezd be!

Karja derekamra siklik és közelebb von magához. – Mondd el akkor, Zoe. Mondd el az igazi okot, amiért nem akarod ezt.

A szívem dübörögni kezd arra, ahogy rám néz. Ez olyan mintha átlátna rajtam, egészen addig a szálig, ami összetart.

Egyszerre szeretem és utálom milyen érzést kelt bennem.

– Félek Caleb. Nem akarlak szeretni. Nem akarom ezt tenni Deliával, de nem tehetek a vonzódásról, amit irántad érzek. Olyan vagy akár egy mágneses mező, ami odavonz. Nem ismerlek eléggé ahhoz, hogy eldöntsem, belül akarok-e lenni, vagy pályán kívül szeretnék maradni.

Elereszt, teszek egy lépést hátrafelé, és észreveszem, hogy a telefont visszacsúsztatja a zsebébe.

– Mit szólsz ahhoz, ha barátok lennénk, feltételek nélkül. Ha csókolózunk, akkor csókozunk. És ha valami több lenne belőle, akkor legyen, de nem értem, miért kellene kerülgetnünk akármi is ez, a mi-lenne-ha kedvéért.

– Én…

Megtehetem ezt? Csak úszhatok az árral? Általában elég laza vagyok a kapcsolatokban és a srácokkal, de valami más Calebbel, és ez túlmutat rajta és Delián.

Szeretném jobban megismerni őt, barátként vagy bármi másként.

– Meg tudom csinálni.

– Meg tudjuk csinálni.

– Csak ne tedd furává.

Fojtott nevetésbe tör ki. – Én? Furcsává fogom tenni? Rendben.

– Igen. Te. – Felveszem az eldobott kesztyűt, megjátszva a hűvöset, mert mindketten tudjuk, hogy én előbb lennék furcsa, mint ő. – És most segíts belepakolni ezt a szart a kocsiba. – Te fizeted az ebédet.

*****

– OKÉ, komolyan egy idióta csodálatos szakács vagy.

Caleb felvonja a vállát, mintha az ételt, amit épp összeütött, nem lenne nagy dolog. – Tudom.

– És mindent pontosan megtanultál?

– Három főző csatornánk volt, az egyik egy régi főzőállomás. Itt tanultam meg ennek a javarészét. A maradékot próba szerencsével.

– Próba szerencse? Azért?

– Ez csak egy egészséges parmezános sült csirke. Nem nehéz elkészíteni.

Megrázom a fejem. – Első lépésnél kudarcot vallottam volna.

– Vasalt csirkével? Nem igazán tudod elcseszni…

– Ó, higgy nekem, megtalálnám a módját. És mindent ott tanultál… mit is mondtál? A lakókocsiparkban?

Bólint. – Igen. Ahol születtem és nevelkedtem.

Caleb megfogja az üres tányérjainkat, és próbál témát váltani, amit megengedek, de félreütöm a kezét.

– Fenéket. Megcsinálom. Te főztél, én mosogatok.

– Így tisztességes.

Megragadom a tányérokat és a mosogatóhoz megyek, időt szánva az öblítésre, mielőtt behelyezem a mosogatógépbe. A maradékot egy tálba rakva a hűtőbe csúsztatom. Elképesztő, hogy ha csak néhány héttel ezelőtt kinyitottad volna a hűtőt, csak tejet, vajat, tojást és pár üveg salsa szószt találtál volna. Most tele van maradékkal és mindenféle friss élelmiszerrel.

Megragadva a kötényemet a derekamra kötöm és elkezdem összerakni a brownie összetevőit. Helló, ő készíti az ebédet, én a sütit, ezek a szabályok.

Feltörök egy tojást és egy edénybe dobom, majd megfordulok, hogy a héját a szemetesbe dobjam, és meglepődve tapasztaltam, hogy a mosolygós Caleb még mindig a pultnál ül.

– Mi van?

Vigyorog és megrázza a fejét. – Semmi. Nagyon cuki nézni, ahogy rohangálsz a konyhában. Nem volt alkalmam még megnézni, ahogy sütsz. Én általában csak learatom a babérokat a munkád után, nem nézem végig, ahogy a varázslat történik.

– Mi ebben a cuki?

– Minden. Ahogy kidugod a nyelved, amikor koncentrálsz, miközben a habverőt használod. – Az utamba áll, kinyúl és az ujjával megérinti az arcomat. – Az itt található lisztes folt.

– Ez olyan klisés volt.

– De be kell vallanod, elgyengült a térded.

– Egy másik klisé. Befejezted már?

– Ó, bébi, a legkevésbé sem.

Nevetésbe török ki, ahogy Caleb a karjaiba zár és a halántékomra ad egy puszit fejét rázva felém.

– Te valami más vagy Caleb.

– Tetszik neked.

– Nem tudod bebizonyítani.

A szája mosolyra húzódik és pontosan tudom, hogy mi folyik a fejében. – Ó, dehogynem tudom.

– Ismét meg fogsz csókolni, igaz?

Azzal válaszol, hogy előrehajol és ajkaival lecsap a számra. A hüvelykujjával végigsimít az arcomon, a másik kezével megragadja a derekamat és magához ölel, ahogy ajka az ajkamon mozog. Az érintése gyengéd és kedves is.

Ölelkezve állunk ott, ki tudja meddig összeolvadt ajkakkal.

Az érzés annyira jó, annyira természetes. Még csak pár órája, hogy megegyeztünk, hogy barátok leszünk és megnézzük, hogy ez hová tart, de már érzem a változást és ez aggaszt, hogy mennyire jól érzem magam.

– Be kell fejeznem a brownie-t – suttogom, amikor ajkam elhúzom az övétől.

– Igen, kell, valami édesre vágyom.

Kacsint, majdnem meghalok a nevetéstől.

Caleb megrázza a fejét és ellép tőlem. – A kanapén leszek, amíg lecsillapodsz itt.

Elhessegetem és befejezem a brownie keverését, hozzáadok néhány extra csokidarabkát és még egy extra adagot.

Beállítom az időzítőt, a süteményt a sütőbe rakom, mielőtt levenném a kötényem. Megfogok két sört a hűtőből és a nappaliba megyek.

– Nesze – nyújtok át egyet Calebnek. – Nagyjából huszonöt percünk van.

– Akarsz valamit nézni?

– Lenne kedved nézni, ahogy az a farok eltűnik ebben a seggben?

Kiköpi a sört, amit csak most vett a szájába, az arca vörös, és kirobban belőle a nevetés. – Szent szar! Te most arra kértél, hogy análisan csináljam veled?

Nem tehetek róla, vele nevetek. – Nem. Csak néha nem tudom kontrollálni a dolgokat, amik kicsúsznak a számon.

– Mert úgy értem, benne vagyok, ha te is – mozgatja a szemöldökét.

– Álmodozz csak Caleb. Kurvára csak álmodozz.

– Annyira szórakoztató lesz veled együtt élni. – Még mindig nevetve megragadta a távirányítót az asztalon. – Rajongója vagy a Felhőtlen Philadelphiának?

– A minek?

– Csak várj, mindjárt látni fogod.

Még öt perce sem nézzük a sorozat első részét, de a szám már háromszor tátva maradt. Látom, hogy Caleb a szeme sarkából figyel.

– Jó?

– Ez annyira katasztrofális, de nem tudok másfelé nézni.

– Csak várj, lesz rosszabb is.

– Rosszabb? Lehetséges?

Kuncog. – Rosszabb.

– Hűha!

Befejezzük az első epizódot és kezdjük a másodikat, mikor az óra jelez.

– Rögtön jövök – mondom. – Állítsd le! Egyetlen másodpercről sem akarok lemaradni.

Befutok a konyhába és fogpiszkálóval ellenőrzöm a brownie-t. Amikor tisztán, ragacs nélkül húzom ki, kiveszem és a tepsit egy alátétre teszem, hogy kihűljön, amíg mi megnézünk egy vagy két epizódot.

– Oké, kész – mondom, és visszahuppanok a kanapéra.

Amikor Caleb nem válaszol, felé pillantok.

Elaludt.

A konyhába mentem csak két percre és ő elaludt.

Szegény srác.

Felállva megragadom a sörös üvegeket és mindkettőt az újrahasznosító tárolóba dobom mielőtt alufóliát tekernék a brownie köré. Gondoskodnom kell róla reggelre.

– Mittens – szólok csendesen. – Alvásidő.

A kis macska kirohan a kedvenc helyéről a bár alól és a hálószobám felé iramodik. Feltételezem, azt mondod, hogy ezt megtettük már pár alkalommal.

A kanapé háttámláján áthajolva néhányszor megrázom Calebet.

– Hé, ébresztő, ébresztő.

– Hmm?

– Ágy. Gyerünk.

– Mint… együtt.

– Együtt. Velem alszol ma este.

Ferdén vigyorog rám. – Nem hiszem, hogy készen állok rá ma este bébi.

Nevetek, és még egyszer megrázom. – Úgy értem, hogy aludni, aludni. Nem alhatsz a földön és nem sértésként, de túl nagy vagy, hogy kényelmes legyen a kanapé.

– A seggem nem is olyan nagy.

A fenekére csapok. – Haladjál már!

Gyorsan megfordul. – Csak úgy a fenekemre vágtál?

– Lehet. Tetszett?

Megvonja a vállát. – Talán.

Kurtán ránevetek. – Gyerünk! Ágy!

A folyosón baktatunk. – Én, uh, megyek, összeszedem a cuccaimat. Biztos vagy benne, hogy ez így oké neked?

– Igen. Na, lódulj! Kezdek álmos lenni.

Caleb megy, megragadja a párnáját és a takaróját, amíg én sietve feltakarítom a festőfelszerelésem és megpróbálok valamit kihozni a rendetlen ágyamból.

Nem vagyok hajlandó ezt túlgondolni. Nem vagyok hajlandó ezt elbénázni.

Calebnek nincs ágya. Az enyémbe kell aludnia.

Igaz?

A „oldalamra” mászom, ami furcsa, hiszem az egész ágy mindig az én oldalam volt, és várom, hogy Caleb jöjjön.

Velem ellentétben nem hezitál. Rögtön a melegbe merül, közel bújva hozzám.

– Ó, Istenem – nyögi csukott szemmel, testét szorosan a takaróba csavarva. – Ez maga a mennyország.

– Az ágy vagy a mellettem alvás?

Vigyorog. – Talán egy kicsit mindkettő.

– Talán?

– Lehet nagyon.

Nevetek, kinyúlok és leoltom a lámpát az én oldalamon, mielőtt lejjebb csúszom és kényelembe helyezem magam.

– Köszönet Zoe.