4. Fejezet

 

 

4.Fejezet

Fordította: Red Ruby

 

– Biztos vagy ebben?

– Folyton ezt kérdezgeted, és meg fogom gondolni magam.

– Csak biztos akarok lenni benne, Zoe. Úgy tűnsz, hogy vonakodsz ettől az egész dologtól.

– Ez azért van, mert igen.

– Tényleg olyan rossz vagyok?

Első alkalommal nézek rá, mióta behajtottam az eléggé megkérdőjelezhető-külsejű háztömbjéhez. Nem sok mindene van olyasvalakihez képest, aki itt lakott az elmúlt négy évben. A teljes hálószobája befér a SUV-omba mivel nem fogják hagyni, hogy elhozza a matracát, hangoztatva, hogy az övék volt előbb, és nem az övé.

Lakótársak, mi?

Az igazság az, hogy ő nem olyan rossz, és ez része a problémának.

Valójában Caleb egyáltalán nem rossz. Ő… dögös, különösen a megfordított baseballsapkával a fején, széles vállait fedő bőrdzsekiben.

De ez az utolsó dolog, amire gondolnom kell. Ehelyett az utolsó dobozok bepakolására fókuszálok, a legtöbbjük tele van becsomagolt és keménypapíros képregényekkel, próbálom átvenni a munka oroszlánrészét, amilyen állapotban a keze van. Sosem tudtam, hogy Caleb ennyire képregény-kedvelő. Ez eléggé… cuki, egy kocka módon.

– Nem, Caleb, nem vagy rossz. Ez csak… furcsa. Te vagy Delia expasija.

Szemei vékony vonallá szűkülnek. –Igen, folytasd, hogy emlékeztetsz erre, mintha nem én lettem volna, aki randizott vele hat hónapig. Pontosan miért olyan furcsa ez neked? Nem mintha túl sokat lógtunk volna együtt, vagy valami, csak egy-egy csoportos mozizás néha-néha.

Nem tudom, miért emlékeztetem folyton.

Azért, mert soha senki nem ér fel Deliához, és engem még mindig bánt, hogy elköltözött? Lehetséges.

Vagy lehet azért, mert ülepszik le bennem az ösztönös érzés, hogy azzal, hogy Caleb és én egy fedél alatt élünk, azok a hülye érzések, amiket táplálok iránta, valami többé fognak válni? Sokkal valószínűbb.

Őt figyelmen kívül hagyva a kezemben tartott dobozt még mélyebbre tolom hátra, majd lehajolok, hogy megragadjak egy másikat a betonról, hogy szorgoskodjak.

Túl gyorsan mozgok, megszédülök és megingok, Calebnek ütközöm. Kinyúl, hogy megtámasszon, és olyan érzés, mintha a bőröm lángolna abban a pillanatban, ahogy hozzám ér, szóval élesen beszívom a levegőt.

Nem kerüli el a figyelmét.

Mogyorószínű szemeim összecsapnak az ő sötétkék pillantásával. Egy világosabb kék szivárog be íriszének külső karimájába, amit még sosem vettem észre korábban. Egy centit közelítek, jobb rálátást akarok. Olyan közel vagyok, hogy érzem leheletét kísérteni az ajkaimon. A sapkája alól kiáll egy kóbor hajtincs, amit nagyon el akarok fésülni.

Caleb pupillája kitágul és pillantása az ajkaimra suhan, túl sokáig időzik ott.

Meg akar csókolni. Nagyon meg akar csókolni.

Kiszakítom magam kéjsóvár állapotomból, mivel nem hagyhatom ezt megtörténni, és abból, ahogy visszavonul, ezt ő is tudja.

– Szent szar – emiatt nem akarod, hogy veled éljek. – Vigyorog, és ez teli van játékossággal, először, mióta megálltam. – Akarsz engem.

– Akarom… hogy befejezd, hogy megérintesz, és hogy segíts ezeket a szarokat bepakolni. – Teljesen kihúzódom a fogásából, és egy újabb dobozt cipelek be a kocsimba. – Ne vesztegessük itt az időt!

– Délután kettő van – mit gondolsz milyen sokáig fog kettőnknek tartani, hogy eljuttassuk ezt az új helyünkre?

Felvonom felé az egyik szemöldököm. – A mi új helyünkre?

– Hé, aláírtam a szerződést, szóval az most az én lakásom is.

– Még nem fizetted ki a bér felét. Ez még az én lakásom.

Beletelik pár pillanatba, mire rájövök, abbahagyta a pakolást. Kihúzom magam és pillantásunk találkozik.

A kéjsóvár nézés, amit vetett rám? Eltűnt. Helyén jeges vasvilla-tekintet.

Összefonva karjaimat a mellkasomon kiengedek egy eltúlzott sóhajt. – Mi az, Caleb?

– Így fog menni? Ez a te helyed, és semmi sem az enyém? Csak egy szobám van ott, és ennyi?

Saját kőkemény pillantásomat vetettem rá. – Nem.

Nem moccan, nem veszi be.

Pokolba, én sem veszem be. Nem az ő hibája, hogy szexuálisan frusztrált vagyok, és rá akarok ugrani. Nem kellene rajta levezetnem.

Felsóhajtok és megadóan a levegőbe vetem a karjaimat. – Nem, Caleb, nem így lesz, oké? Csak bizonytalan és morcos vagyok. Esküszöm nem így lesz!

– Esküszöl-esküszöl?

Csikorgatom a fogaimat és kipréselem a szavakat. – Esküszöm-esküszöm.

Rám ragyog. – Tökéletes.

Újabb dobozt pakolunk be, aztán valami beugrik.

– Hogy fogod vezetni a motorod a merevítővel rajtad? – kérdezem tőle.

– Óvatosan… nagyon óvatosan. Azt hiszem eléggé meg tudom szorítani a kormányt, hogy ne essek le.

– Hogy jutottál el a Lolába?

– Taxival.

– Caleb, ez nem hangzik biztonságosnak. Csak gyere velem, és később visszajövünk a motorodért.

Feltartja a kezét. – Mennyivel később? Mert ez a dolog rajtam lesz egy darabig.

– Valaki más tudná esetleg vezetni? Jobban szeretném, ha te és a motor is biztonságban eljutnátok a lakásig.

– Nem akarom, hogy bárki más vezesse a drágaságomat.

– Caleb.

– Zoe – fújtat. – Jó. Akkor itt hagyjuk. Majd meglátom, hogy az egyik srác a csapatból el tudja-e vezetni.

– Vagy Zach.

– Nem kérem meg az exbarátnőm pasiját, hogy vezesse nekem a motoromat. Na, az bizarr lenne.

– Mi van a barátommal, Robbie-val? Ő motorozik, és az életem is rábíznám. Sosem hagyná, hogy a drágaságodnak baja essen.

– Gondolkodom rajta – préseli ki, újra bosszúsan.

Ott állok, zaklatottságát lehetőségnek tekintem, hogy végigfuttassam a szemem a testén, ahogy lehajol, hogy megragadjon egy újabb dobozt… hogy megcsodáljam, ahogy a karjai kinyúlnak, ahogy felemeli az utolsó dobozt… hogy fürdőzzek a látványban, ahogy a pólója izmos hátára tapad, ahogy betuszkolja a dobozokat a csomagtér ajtón.

Elkezd felém fordulni és nem tudom elég gyorsan félrekapni a pillantásom.

– Azt hiszem, ez volt az utolsó, ugye?

– Igen – cincogom, mire felvonja szemöldökét a hangra.

– Helyes. – Bezárja a kocsi csomagtartó ajtaját. – Akkor kész vagyunk?

– Igen!

Újabb éles vinnyogás.

– Jól vagy?

– Igen!

Nevet és lehajol, hogy megragadja a sisakját, elrejti a hátsó ülésen és én lecsekkolom a seggét.

Azt a feszes, tökéletesen faragott segget, amit a kifakult Levi’s-e minden jó helyen körbeölel.

Kurvára nincs szégyenérzetem.

– Próbálj meg nem túl sokat tologatni körbe mindent. Van egy pár gyűjtői darabom itt, amit szeretnék egy darabban tartani, és ne felejtsd el, hogy Mittens a hordozójában van. Valószínűleg sírni fog egy kicsit, aztán lenyugszik.

Pillantásom az övéhez kapom, kétségtelenül pontosan tudja, hogy mit csináltam épp.

Teljesen ismeretlen okból mindkét hüvelykujjamat felmutatom neki. – Igenis.

Bemászunk az autóba, és ez az a pillanat, amikor rájövök, hogy vele utaznom nagy hiba volt.

Teste kitölti az autót egy nyers, fülledt illattal. Utálom és szeretem egyszerre.

Előremenetbe kapcsolom a váltót és megkezdem az utazásunkat. Mittens kienged egy lágy nyávogást, és Caleb hátranyúl, próbálja megnyugtatni a cicát, de nem használ. Nyávogása hangosabbá válik, bizonytalansága a mozgó járművel kapcsolatban fokozódik.

– Nem bánod, ha kiengedem?

– Egyáltalán nem.

Próbálom a figyelmemet az úton tartani, ahogy kikapja a megbokrosodott cicust az úti hordozójából és a mellkasához öleli.

Ismered azokat a bolondos videókat, amiket online nézel, amikben dögös pasik játszanak cicákkal? A nagy, macsó fickók szétesnek a látványukra?

Ez az, ami épp most történik, ebben a kocsiban, épp előttem – és pontosan annyira elalélásra-érdemes, mint videó formában.

Nem csak arról van szó, hogy milyen hülyén szexi látni őt hízelegni Mittensnek. A mosolya, ahogy az egész arca felderül, ahogy a vállai ellazulnak merev tartásból.

Úgy néz ki, Calebnek épp annyira szüksége van Mittensre, amennyire Mittensnek van szüksége rá.

És talán nekem mindkettőjükre szükségem van.

 

– Kifogytál a szappanból.

Caleb öt teljes órája lakott itt, és én máris megbántam a döntésem, hogy hagytam őt beköltözni. Meg tudnám fojtani Deliát is, amiért igent mondott. Caleb máris elhasználta az utolsó papírtörlőket, és most a tusfürdőm is oda. Hogy miért akart úgy illatozni, mint a Barnacukros Körte, az nekem magas.

Felnyögök. – Tényleg használtad a tusfürdőmet?

– Az enyém elfogyott. Nem gondoltam, hogy nagy ügy.

Megpördülök a helyemen a kanapén, hogy szembeforduljak vele, és felsikítok, amikor meglátom, hogy csak egy törölközőt visel.

– Miért vagy meztelen?

– Nem vagyok meztelen, Zoe. Van rajtam egy törölköző. Miért bámulsz még mindig?

Ajkai mosolyra húzódnak, és rájövök, hogy igaza van. Én még bámulom, de nem tudom elvonni a szemeim most, nem, amikor a tökéletesen faragott mellkasából minden látszik.

Elmondható, hogy testének gondozása fontos Calebnek. Az is elmondható, hogy sok szabadidejét tölti az edzőteremben. A bicepsze pont megfelelően kidolgozott, alkarjai erősek és masszívak, egy kis extra figyelmet fordít a hasizmaira, az élvezetes V alak vonzza a tekintetem.

Egy vízcsepp lassan halad lefelé, le, le a törölköző alá. Istenem, látni akarom, mi van alatta.

– Zoe?

Hangja kiránt a kábulatomból, a szemébe nézek, arcom forró a gondolatoktól, amik átszáguldottak az agyamon.

Nem fogom vonzónak találni a lakótársam. Nem fogom vonzónak találni a lakótársam.

– Menj és vegyél fel ruhát, Caleb.

Önelégülten mosolyog. – Mert félsz, hogy rám fogod vetni magad?

Igen– Nem.

– Hazudsz?

Igen. – Nem.

Mosolya kiszélesedik, mert tudja, hogy hazudok, de nem szembesít a szarságommal.

Ehelyett megpördül és visszamegy a folyosón a hálószobájába, csak hogy pillanatokkal később felbukkanjon egy sima fekete pólót, szürke melegítőnadrágot viselve, zokni nélkül.

Lehetne rosszabb.

Van valami olyan szexi egy mezítlábas, melegítőnadrágos fickóban. Egy ágyban töltött esős vasárnap délutánra emlékeztet… Ami pontosan az, ahol lenni szeretnék épp most.

Figyelem, ahogy elmegy a konyhába, kinyit minden szekrényajtót és mindegyiket egy hangosabb puffanással csukja be, mint az előzőt.

Amikor elér a hűtőhöz csupa megvető pufogás.

– Van itt bármi ennivaló?

Feltápászkodom a kanapéról, és helyet foglalok a bárnál. – Hogy érted? A szekrények tele vannak, és van tej a hűtőben.

– Az tej makarónihoz és müzlihez, ami szinte minden, ami a szekrényekben van.

– Oké – húzom elő a szót zavarodottan. – Az ennivaló.

Felnyög. – Az nem igazi ennivaló.

– Engem életben tart.

– De nem egészséges.

A szeme forgatom. – Uncsi.

– Okos.

– Akkor mit kéne ennem, hah? Nem tudok főzni.

Eltátja a száját. – Nem tudsz főzni? Úgy... egyáltalán?

– Tudok tojást főzni, és sütni… ez számít?

Fejét nevetve a kezeibe ejti. – Azt az egy dolgot tudod főzni, amit én nem tudok.

– Várj, nem tudsz tojást csinálni? De az olyan könnyű.

– Nos, nyilvánvalóan nem nekem. Mit tudsz sütni?

– Bármit.

– Kekszet?

Intek a kezemmel. – Könnyű.

– Muffint? Az elejétől kezdve?

– Ez sértő.

– Mit szólsz ehhez: te desszerteket készítesz, és én fogom csinálni a vacsorákat.

– Mint… minden vacsorát?

– Minden vacsorát, amikor mindketten itthon vagyunk – mondja. – Kivéve vasárnaponként. Nem leszek itt vasárnaponként.

– Mi történik vasárnaponként?

– Terveim vannak.

– Tervek? – kérdezem, mire bólint. – Minden egyes vasárnap? – megint bólint.

Érdekes.

– Akkor megegyeztünk?

– Megegyeztünk – értek egyet.

– Jó. – összecsapja a tenyerét. – Akkor vásárolnunk kell.

Feltartom az egyik kezem. – Most kezdünk? Csak két napja mentem vásárolni.

– És a szekrényeid kizárólag gyorskajával vannak tele.

– Nem annyira rossz.

– Nagyon rossz.

– Jó – kiengedek egy legyőzött sóhajt. – Menjünk akkor vásárolni. Felveszek egy megfelelő pólót.

– És nadrágot. Ne felejts el nadrágot venni.

– A leggings nadrág! – ordítok át a vállamon, ahogy a hálószobámba megyek.

Hallgatom, ahogy Caleb utánam poroszkál, és hallom, ahogy a ruhásfiókja kinyílik. Nem hallom becsukódni a szobája ajtaját, és viszketek, hogy kiosonjak a folyosóra, hogy megnézzem, mit pillanthatok meg.

Ehelyett kötelességtudóan felhúzok egy pólót, ami nem háromszor nagyobb, felveszem a sima sötétkék V-nyakút, hajam egy kócos kontyba dobom össze, és felkenek egy réteg szájfényt.

Caleb kislattyog a szobájából egy mélyen ülő farmert viselve a korábbi melegítőnadrág helyett, nem zavartatva magát azzal, hogy lecserélje a pólóját. Ugyanaz a baseballsapka korábbról megint megfordítva a fején, sötétszőke haja kibújik alóla.

Korábban sosem értettem a baseballsapkák vonzerejét. Mindig furcsa választásnak tűnt nekem kiegészítőként.

Mostanáig.

Nem tudom, hogy ez attól van, ahogy viseli, vagy az extra pimaszság, amit kölcsönöz neki, de a fenébe.

Caleb a sapka nélkül cuki. Caleb a sapkában? Szexi.

– Rendben vagy azzal, hogy vezess?

Megcsörgetem a kulcsaimat. – Igen.

– Mittens besétált a szobádba, amikor eljöttem ott – ez oké?

– Persze, de ne légy meglepve, amikor belém szeret, és csak ott akar aludni.

– Hah! Mintha ez megtörténne.

– Hé, csak mondom, ellenállhatatlan vagyok.

– Úgy érted, irritáló.

Vasvilla tekintetet vetek felé. – Óvatosan, miszter.

Kinyúl és megcsavarja az orromat, és én félreütöm a kezét. – Rémisztőnek nézel ki. Most, hess innen! Kezdődjék a műsor!

Kimegyünk a lakásból és bezárom mögöttünk az ajtót. Ez egy csendes séta a kocsihoz, de érzem a testéből áradó hőt, ahogy követ engem le a járdán.

– Hová? – kérdezem, ahogy a helyére csattintom a biztonsági övet.

– A Smart Shoppe jó neked?

– Bár irritál a dupla P és aztán egy E használatuk, az működik. Jó és olcsó, épp ahogy szeretem.

– Én sem értettem soha az extra betűket. Azt hiszem, csak puccosak akarnak lenni.

– Azok az ál-puccos rohadékok – ciccegek kifordulva a lakóháztól, rá a főútra.

Az út gyors, és még mielőtt tudnám, Caleb megragad egy bevásárlókocsit és a friss-termék részlegre navigál minket.

– Milyen zöldségeket szeretsz? – kérdezi, megragadva egy marék friss zöldbabot és bedobja őket egy zacskóba.

– Bármit, ami nem zöld.

– Komolyan?

Vállat vonok. – Mi az? Ez egy undorító szín.

– Hogy lehet egy szín undorító?

– Csak az.

Minden tőle telhetőt megpróbál, hogy visszatartsa a sóhaját, de nem használ. – Jó. Akkor ragadd meg, amit meg fogsz enni. Feltankolok répákat, karfiolt, piros héjú krumplit, és sütőtököt.

– Ezt mind szereted?

Rápislogok. – Igen. Ez probléma?

– Nem, csak meg vagyok lepve, az alapján, amit a szekrényeidben találtam.

– Csak mert el tudok éldegélni sajtos makarónin, az nem azt jelenti, hogy az minden, amit eszem. – Bámul rám, mozdulatlanul. – Néha rendelek is.

Egy vigyor tör elő az arcán. – Tudtam, hogy ez jön.

– Csakugyan? Gondolatolvasó vagy?

– Nem. Csak te vagy kiszámítható.

Megragadom a legközebbi árucikket és felé hajítom.

– Te épp… valóban hozzám vágtál egy kurva krumplit? A bolt közepén?

Keresztbe fonom a karjaimat és rá meredek. – Ez mennyire kiszámítható?

Nevet és megrázza a fejét. – Te valami más vagy, Zoe.

– Köszönöm… azt hiszem.

– Szívesen. Haladjunk. Éhen halok, és a legrosszabb időpont élelmiszervásárlásra, amikor éhes vagy.

– Keresztülmegyünk az üzleten és vitatkozunk azon, mit vásároljunk.

– Oreók? – javaslom.

– Nem.

– Pop-Tart töltött keksz?

Ajkai felkunkorodnak a javaslatomra. – Negatív. Hogy maradsz életben ezektől a vacakoktól?

– Ezek nem olyan rosszak.

– Nincs bennük tápanyag.

– Tudatnom kell veled, hogy az Oreo vegán. Kell, hogy legyen valami előnyük – próbálok érvelni.

– Ez nem így működik.

– Te nem így működsz – motyogom.

– Hallottam. – Megragad egy doboz teljes kiőrlésű tésztát és a kocsiba hajítja.

– Annak olyan íze van, mint a kartonpapírnak.

– Sok kartonpapírt ettél életedben?

Azzal sem zavartatja magát, hogy megforduljon és rám nézzen, így nem látja, hogy bemutatok neki.

– Fejezd be, hogy bemutatsz nekem.

Hogy a… – Azt hiszem, utállak.

– Azt kívánod, bárcsak utálnál.

És azt kívánom, bárcsak ne akarnám lehúzni azt a baseballsapkát a fejedről és az ajkaimat a tiédre nyomni. Mi a fenéért néz ki ilyen szexisen élelmiszervásárlás közben?

Újabb doboz tészta a kocsiba. – Mi az a zenés reggeli?

– Mi?

Vet rám egy pillantást a válla fölött, mielőtt megragad egy üveg organikus, cukormentes paradicsomszószt. – A szórólapodon említettél valami zenés reggelit. Mi az?

– Ó – vállat vonok. – Csak szeretem hallgatni a kilencvenes és korai kétezres évek rapzenéit, amikor reggelit csinálok.

– Tojást, ugye?

– Vagy müzlit.

– A müzli nem reggeli.

– Nagyon ragaszkodsz a véleményedhez azzal kapcsolatban, hogy mit teszek a számba.

Szemöldökei felszaladnak és ajkai ferde, önelégült vigyorba mozdulnak, ahogy rájövök, hogy mit mondtam éppen.

– Ó, istenem, nem farkakra gondoltam, Caleb. Kajára gondoltam.

Kényszeredett nevetés hallatszik és megfordulva egy öreg hölgyet találok közvetlenül mögöttem állni. Haja vad ősz lobonc, körmei vérvörösre festve, és egy kocka-cirkónia karkötő lóg a csuklójáról, ahogy megragad egy doboz tésztát. Hosszú fekete lepel fedi be a vállait, szűk fekete nadrágot visel és fehér blúzt, és egy hamis gyöngysor ül keskeny nyaka körül, kiegészítve a megjelenését. Tökéletes az öltözéke - egy kicsit túl sok a Smart Shoppe-hoz, különösen ebben az éjszakai időpontban.

Arcom felhevül és Caleb kétrét görnyedve röhög, teljesen jól tudva, hogy ő egész idő alatt mögöttem állt. Ráütök hajlott alakjára, próbálom rávenni, hogy fogja be.

– Te! - Ráhúzok a hátára. – Olyan egy segg vagy!

– Ó, édesem, ne legyél zavarban! Nincs semmi szégyellnivaló abban, ha egy kicsit fényesíted a bohócot.

A hölgy rám kacsint, aztán elsasszézik, otthagyva engem sokktól leesett állal, és egy még mindig röhögő Calebbel az oldalamon.

– Ő épp…

– Ja.

– Szent pokol – mormolom.

Caleb feláll és letörli az arcán lefolyó könnyeket.

– Azt hiszem, szeretem azt az öreg spinét.

– Azt hiszem, én szeretem azt az öreg spinét. Ő akarok lenni, amikor felnőtté válok.

Caleb megragadja a karom, és továbblökdös a soron. – Gyerünk, mielőtt utánaszaladsz és házasságot ajánlasz neki.

Próbálok még néhány nasit becsúsztatni a bevásárlókocsiba, de nincs haszna – Caleb észreveszi. A hatodik sikertelen kísérlet után feladom és hagyom, hogy azt vegyen, amit akar.

– Szóval, hogy tanultál meg főzni? – kérdezem, ahogy becsúsztatok egy karton csokis tejet a bevásárlókocsiba.

– Nem volt opció, hogy ne tanuljak meg. – Ellenőrzi a doboz tojást, amit tart, mielőtt felém nyújtja. – Én voltam a legidősebb kölyök, és anyám nem gyakran volt otthon. Nem sok mindent tudsz csinálni sajtos makarónival és ramennel, mielőtt megunod.

– Ezért rendelek időről-időre - hogy megtörjem a monotonitást.

Kuncog. – Hogy van, hogy tudsz sütni, de nem tudsz főzni? Ez kicsit furcsának tűnik nekem.

– Nem igazán, amikor belegondolsz. Sok variáció van a főzésben. A sütés egyszerű. Vannak hozzávalók, amiket összeraksz, hogy csinálj ezt vagy azt, és X ideig sütnöd kell. Minden kőbe van vésve, nincs igazán helye arra, hogy eltérjél. Szeretem a szabályokat mögötte.

– Hmmm… Sosem gondoltam így bele.

És ez minden, amit mond.

Fel-alá barangolunk a sorokon, karjaink hébe-hóba egymáshoz simulnak. Nem tudom, hogy ez szándékos-e vagy sem, de kezd olyan érzés lenni, hogy az. Úgy értem csak néhányszor fordulhat elő véletlenségből, mielőtt valaki észreveszi. 

– Én felkapok egy vagy két zacskó fagyasztott gyümölcsöt smoothie-hoz. Te indulj el és ragadj meg pár zacskó párolható zöldséget, amit meg fogsz enni.

– Vettem!

Elindulunk ellenkező irányunkba és átnézem a hűtőket, próbálom megtalálni, amit épp keresek. Természetesen a legfelső polcon van, amihez túl alacsony vagyok, hogy elérjem.

Kinyitom az ajtót, megcsap a hűvös levegő, hátamon végigfut a hideg és felhúzom magam az ajtó aljáig. Még lábujjhegyen állva sem érem el a kukoricás zacskót. A fagyasztó hátuljában van, épp nem érem el, még felemelkedve sem.

Egy hőhullám siklik át a hátamon és újra megborzongok, mellbimbóim kicsúcsosodnak. Ez alkalommal nem a hűvös levegőtől, hanem a hirtelen hőmérsékletváltozástól.

– Itt – mondja Caleb, reszelős hangja végigsimít rajtam és bekúszik a bőröm alá.– Hadd, segítsek!

Keze a hátam alján pihen, egy enyhe nyomás, és egy pillanatra egyikünk sem mozdul. Olyan közel van, hogy érzem a mellkasát a fenekemnek simulni minden éles lélegzetvételével.

Közelségünk rá is hatással van.

Nem tudom, hogy vajon izgatott vagy riadt legyek ettől.

Egy részem hátra akar esni, hogy lássam elkap-e, tudni akarja, milyen érzés a karjaiban lenni.

De nem teszem.

Ehelyett lemászom, ízlelgetve érdes tenyerének érzetét a vékony pólómon keresztül.

Hátrébb állok, ahogy Caleb könnyedén felnyúl és megragadja a zacskó kukoricát és behajítja a kosárba.

– Bármi mást? – kérdezi.

Megrázom a fejem – ezen a ponton nem bízom a hangomban.

– Rendben, akkor – belekukkant a bevásárlókocsiba és még egyszer, utoljára körbe a polcokon. – Azt hiszem, itt jók vagyunk. Ez egy megfelelő kezdet, hogy feltöltsük a hűtőt.

– Megfelelő kezdet? Te nagyjából mindenből vettél kettőt.

– És egyetlen doboz sajtos makarónit se.

– De, csak mert van elég otthon, ugye?

Jókedvűen megrázza a fejét. – Persze. Most fizessünk, mielőtt túl sokat gondolkodom rajta, és visszatetetem veled azt a csokis tejet.

– Észrevetted, hah?

– Borzalmas tolvaj lennél. Legkevésbé sem vagy dörzsölt, vagy diszkrét.

– Ne légy sértő, Caleb.

A szemeit forgatja, ahogy a kocsit a szalaghoz tolja és elkezdi felpakolni az élelmiszereket. – Őszinte, Zoe – őszinte voltam.

– Mindig ilyen szemtelen vagy?

– Mindig tiéd kell, legyen az utolsó szó?

– Nem.

– Biztos?

– Nem.

A pénztáros, egy középiskolai diák, úgy néz ki az agyát is elunja, áttolja az élelmiszereket a leolvasón, és le a csomagolófiúnak, aki épp annyira tűnik lelkesnek, mint a pénztárosunk.

– Papír vagy műanyag? – kérdezi monoton hangon.

– Papír – válaszolja Caleb ugyanabban a pillanatban, amikor én azt mondom: – Műanyag.

– A papír jobb, strapabíróbb.

– Én használom a műanyag zacskókat.

– Mittens használja a papírzacskókat.

– Papír vagy műanyag? – kérdezi újra a kölyök.

Caleb és én meredünk egymásra, nem akarjuk hagyni a másikat nyerni.

Abban a pillanatban, hogy kinyitom a számat, ő is.

– PAPÍR! – üvölti a szegény kölyökre, megugrasztva őt. Aztán felém vet egy pimasz vigyort.

Felnyögök és folytatom a felpakolást a szalagra.

Pár perccel és nyolcvan dollárral később újabb patthelyzetben találjuk magunkat.

– Én fizetek.

– Semmi esetre. Én.

– Caleb.

– Zoe.

– Csak hagyd ezt rám. Már eleget fizettél ezen a héten a bérleti díjjal.

– Semmi esetre. Menj, vidd a helyére a kocsit.

– Makacs vagy – mondom neki.

Lehúzza a bankkártyáját. – Ezt vicces tőled hallani.

– Jó, de szerzünk sült krumplit hazafelé, csak hogy tudd.

– De az élelmiszerek…

– Rendben lesznek tíz percig vagy ilyesmi. Most siess, hogy a csokis tejem ne romoljon meg!