17. Fejezet

 

TIZENHETEDIK

Fordította: Maya

– Ideges vagy?

– Egy kicsit – Caleb leveszi a sapkáját a fejéről és betömi az utazótáskája egyik zsebébe, ahol tartja. – Eddig soha nem találkoztam egyik barátnőm szüleivel sem.

– Tetszik, mikor ezt mondod.

– Mit? Barátnőt? –Bólintok. – Nekem is.

– De te eddig soha nem találkoztál szülőkkel?

– Hogy őszinte legyek, ezt az utat a csókolózó szobatársadként kezdtem, és te az autóban belerángattál, hogy a barátod legyek. Nem voltam felkészülve.

Kiadtam egy nem túl vonzó horkantást. – Úgy viselkedsz, mintha rád kényszerítettem volna ezt a barátnő-barát dolgot. Ez nem nagy ügy.

Találkozik a tekintetünk, komolyan bámul rám. – De igen, az!

A hangja őszinte és komoly, amely ráébreszt arra, hogy ezek az érzések, amik olyan gyorsan alakultak ki nem egyoldalúak, és talán Caleb is ugyanazt érzi, mint én.

A szívem olyan erősen és hangosan kezd dobogni, hogy attól tartok, meghallja.

– Tévedek, Zoe? Ez neked csak egy kaland, egy szórakozás?

Megrázom a fejem. – Nem.

Tanulmányoz engem, megpróbálja leolvasni az összes rajtam átfutó érzést; izgatottság, félelem, idegesség, boldogság.

– Jó.

– Jó – visszhangzom.

Felemelem a kezem, készen, hogy megnyomjam a csengőt. – Utolsó esély elfutni.

Nevetve rázza a fejét. – Nyomd meg azt az átkozott gombot, Zoe!

Halljuk az csengőt harangozni a házban és várunk.

És várunk... és várunk.

Senki nem jön.

– Biztos vagy benne, hogy ez a megfelelő ház? – kérdezi Caleb.

Haragos pillantást vetek rá. – Tudom hol élnek a szüleim.

Beszívja az ajkait és felhúzza a szemöldökét. – Ha te mondod.

Kihúzom a telefonom a vállamon lógó retikülből és addig nyomkodom, amíg meg nem találom a videóchat lehetőséget. Megérintve az anya arca melletti zöld gombot, tartom a telefont és várom, hogy válaszoljon.

Anya arca, vagy inkább az orrlyuka, kitölti a képernyőt.

– Anya, tartsd távolabb a telefont az arcodtól!

Engedelmeskedik és egy széles vigyort küld nekem. – Áh! Ott van az én gyönyörű lányom!

– Itt vagyok, de te hol vagy? Azt hittem, te és apa holnapig itt lesztek.

– Nos, el kellett jönnünk, kedves, de apád... – Az arcába tolja a telefont. – Mondd, hogy szia, Rafe!

– Szia, Rafe! – Apa arca szenvtelen.

Anya arca visszatér a képernyőre. – Soha nem akar együttműködni. Mindenesetre úgy döntött, megszöktet egy motelbe egy romantikus kikapcsolódásra, mielőtt meglátogatnánk a nagymamádat.

– Csak azért csinálom, hogy rendes ételt kapjak! – bizonygatja apa és én minden egyes szót elhiszek.

Valamilyen okból a nagymamám csak egy helyi bisztróban fog enni... és ott az ételek szörnyűek. Nem tudom hibáztatni a korai távozásért.

– Nos, a pokolba, azt hiszem, a FaceTime-on ismeritek meg az új barátomat. – Úgy mozdulok, hogy Caleb benne legyen a képben. – Anya, apa, ő Caleb, a barátom.

– Barát? – kérdezi anya meglepve. – Azt mondtad, hogy ő csak a szobatársad. Mikor történt ez?

Caleb és én váltunk egy pillantást.

– Idefelé – mondom neki. – Csak eldöntöttük.

Összeszorítja az ajkait. – Zohanna Marie, valami tréfát űzöl velem?

– Nem, anya. Nem tréfa. Randevúzunk.

– Oh! – Felragyog az arca. – Nos, ebben az esetben, gratulálok. Ő igen jóképű! – kacsint rá Calebre. – Szia, Caleb! Sofia vagyok. Sajnáljuk, hogy nem vagyunk ott, hogy üdvözölhessünk, de az ott tartózkodásod végére vissza fogunk érni. Akkor sok ölelést kell majd adnod nekem.

– Mama, itt állok. Hagyd abba a flörtölést!

– És én épp itt ülök. Hagyd békén szegény fiút! – mondja apám.

– Ó, csitt, Rafe! Tudod, hogy a héten te vagy a kedvencem.

 A képernyő elmosódik és megállapítható, hogy a telefon a levegőben repült, majd elsötétül.

– Á, a fenébe! Várjatok, gyerekek! Elejtettem az átkozott telefont.

– Ne kapcsold ki a biztonsági öved! Vezetek!

– Két másodpercig rendben leszek. Nyugodj már le, haver!

Leesik az állam. – Mama, épp "havernak" hívtad apát?

Az arca újból megjelenik a kijelzőn, ezúttal apával a háttérben.  – Nos, ha nem lenne ennyire barom, néha...

– Mama!

– Az utóbbi időben sokszor hív így, elolvas néhány regényt ezekről a "barom" birkózókról...

– Kezek a kormányon!

– és most nem fogja abbahagyni – folytatja. – Én is üdvözöllek, Caleb! Rafe vagyok, ennek a duónak a jobbik fele.

– Örülök, hogy megismertelek, Jobbik Fél Rafe.

Apám elvigyorodik. – Úgy érzem, valami normális dolgot kellene kérdeznem tőled, mint például, hogy milyen szakra jársz? Nem ez az, amit az apáknak kérdezniük kell a barátoktól, Sofia?

– Biztos.

– Sporttáplálkozás szakos vagyok, uram. Versenyben vagyok egy állásért a csapattal az egyetemen és remélem, hogy végül felküzdöm magam egy vezetőedzői pozícióba.

– Azt mondanám, jól csinálod a sporttáplálkozást.

– Sofia! Hagyd békén a kölyköt! – figyelmezteti apa.

– Csak azt mondom, úgy tűnik, mintha nagyszerű formában lenne.

Ott állok tátott szájjal, teljesen megalázva anya viselkedése miatt.

– Köszönöm, Sofia – mondja Caleb vigyorogva.

– ŐSZIBARACK! – kiáltja apa.

– RAFE!

És a hívás elfeketedik.

Pokoli zavarban bámulom a képernyőt.

– Őszibarack? – érdeklődik Caleb.

– Igen, nem vagyok biztos benne, hogy tudom, miről van szó. Gyerünk, próbáljuk megkeresni a kulcsot! Volt egy betörés nem messze feljebb az úton, és lecserélték a zárat, mióta utoljára itt voltam.

Megnézzük a szőnyeg alatt, az ajtó melletti virágcserépben, és a tornácon lógókban is... semmi.

– Mi van a grillező hellyel? – javasolja Caleb.

– Jó gondolat. Menjünk vissza!

Körbevezetem Calebet a ház hátsó részéhez és hallom, hogy fütyül, mikor meglátja.

– Szent szar! Zoe, ez szép.

– Ugye? Apa nagyon büszke rá. Vállalkozó, maga tervezte és építette az egészet.

Egy extravagáns fával burkolt, kör alakú pihenőrész van a ház háta mögött beépített tűzrakóval a közepén, és körülötte egy oltári menő terasz kanapéval és székekkel. Egy nagy rozsdamentes grill helyezkedik el oldalt kőfallal körbevéve.

Épp ekkor csörren meg a telefonom, újabb FaceTime hívás anyától.

– Ó, Istenem, apád tiszta gáz – mondja, amint az arca megjelenik a kijelzőn. – Csaknem letértünk az útról, mikor megpróbált eljutni egy útszéli barackárushoz. – Kinyújtja a telefont, és apa feltart egy nagy zacskó őszibarackot, arcán egy pimasz mosollyal. – Ez hivatalos, vidékre költözöm. Szerezz nekem egy kis barackot!

– Az egész családod a 90-es évek zenéjét szereti? – mondja Caleb, tudva, hogy apa az Egyesült Államok elnökének nevezett és egyre népszerűbb együttesének az Őszibarack című számára utal.

– Bűnös a vádpontban, kedvesem – válaszolja anya. – Még mindig azt a rap zenét hallgatja?

– Igen, asszonyom.

Anya megrázza a fejét. –  Próbáltuk az alternatív és a rockzene felé terelni, de ő csak nem adta fel.

– Szeretem a jó zenét – mondom tárgyilagosan.

– Mindegy mit mondasz, kedvesem. Csak azt akartam mondani, hogy szeretünk és sajnáljuk, hogy nem voltunk ott, hogy üdvözölhessünk. Viszont visszaérünk, mielőtt elmész.

– Örülök, hogy megismerhettem önöket, Rafe és Sofia.

– Viszlát később, Caleb!

Anya feltartja a kezét és béke jelet mutat nekünk. – Mama elköszön!

– Várj! Várj! Hol van az új kulcs? – kérdezem kuncogva. Anya nyilvánvalóan megőrült.

– Becsúsztattunk egyet a tűzrakóba hátul.

– És Magnus?

– Be van zárva a hálószobánkba, ezért mindenképpen gyorsan engedd ki. Valószínűleg már bekakilt.

– Amilyen hamar csak tudom, kiengedem őt – biztosítom.

– És Zoe, mindenre, ami szent, kérlek, maradj távol a konyhától. Nem akarom, hogy megint felhívjanak a tűzoltók – mire Caleb nevetésrohamban tör ki. – Látod, megmondhatom, hogy pontosan tudja, miről beszélek.

– Ó, igen – mondja Caleb.

Meglegyintem. – Mindketten álljatok le! Menj, élvezd az éjszakát! Szeretlek titeket.

– Mi is téged. Örülök, hogy megismertelek, Caleb. Élvezzétek a strandot!

Megszakítom a hívást és felkukucskálok Calebre. – Nos, ők a szüleim.

– Viccesnek tűnnek.

– Ó, valami olyasmi – felkapom a lábamnál fekvő táskámat és felhúzom a vállamra.

Odamegyek a tűzrakóhoz és felnevetek, amikor meglátom, hogy a kulcs jól látható helyen van, egyáltalán nincs elrejtve a potenciális betörők elől.

– Legalább néhány farönköt bedobhattak volna oda, vagy ilyesmi – kommentálom.

Bedugom a kulcsot a zárba és elfordítom. Meghallom Magnus hangját, ahogy megőrül a szüleim hálószobájában.

– Akarod, hogy megfogjam? – kérdezi Caleb.

– Persze. Egyenesen lefelé a folyosón. Biztonságba helyezem Mittenst.

Caleb átadja a ketrecét, én pedig kiengedem őt, szorosan a karjaimba burkolózik, ahogy Caleb a hálószoba felé indul.

Körülbelül tíz másodperccel később a szüleim harminc kilós boxere nyílegyenesen kiront a hálóból és felugorva összenyalogat engem.

Mittens hangos sziszegést hallat és próbál feljebb rohanni a testemen, remélve, hogy megmenekül.

– Ott lóg a póráza – mutatok a hátsó ajtó mellett a falra. – Csak menekítsd ki, amíg Rozsomákot leterítem.

– Rajta!

Amikor Calebnek sikerül pórázra kötnie Magnust és kivinni az ajtón, elmennek. Megragadom a macskaágyat és Mittenst visszalökdösöm a hálószobába, amin osztozni fogunk, csak akkor engedem el, amikor becsukom az ajtót. Azonnal domborítja a hátát és tágra nyílt szemmel, a fülét hegyezve mered az ajtóra.

– Csak figyelj, ti ketten a legjobb pajtik lesztek, mire ennek vége lesz.

Résnyire nyitva hagyom az ajtót és visszasétálok a nappaliba, ahol Caleb éppen leveszi a pórázt Magnusról. Abban a pillanatban, ahogy kiszabadul, kilő a folyosón, és hallom, hogy Mittens és ő megismerkednek egymással.

– Ez jó móka lesz – mondja Caleb, miközben felakasztja a pórázt.

– Ó, nagyon. Reméltem, hogy a szüleim itt lesznek, hogy legalább bemutassam őket, de ez már rajtunk múlik. Jobban viselkedik, amikor a közelben vannak.

Helyet foglalok anya tavaly vásárolt pazar kanapéján és körülnézek a szobában.

A falak eltérő színűek, különösen a hangsúlyos fal a tévéállvány mögött. Régen halványkék volt, de most sötétebb szürke, ami remekül illik a szürke padlóhoz, amit néhány éve raktak le. Anya a megszokott kék kiegészítőket is halványsárgára cserélte, így az egész szoba világosabb lett

Caleb helyet foglal mellettem. – Ez egy gyönyörű otthon.

– Ugye? Nekik is tökéletes. Imádok idelátogatni. Olyan otthonossá tették.

– Biztos vagyok benne, hogy a szüleid bárhol otthonosan érzik magukat.

– Ez a helyzet veled is?

– Nem, dehogy.

Mindenhova néz csak rám nem, de hallom a szavaiba fűzött szomorúságot.

Nem tudom, hogy meg akarom csókolni, vagy megölelni, vagy sírni akarok.

 *****

– Tudod, a szüleim kedvelnek téged. Anya az előbb írt nekem egy üzenetet a jóváhagyás jellel.

Caleb megkönnyebbült sóhajt hallat. – Jó. Aggódtam, hogy utálni fognak, amiért a lányukhoz költöztem, és aztán tudod, a dolgok nem maradtak nagyon lakótársszerűek.

– Nem. Elég lazák.

– Nagyszerűnek tűnnek.

Kiülünk a teraszra, tele a kínai kajával, amit rendeltünk, és összegömbölyödtünk a nyugágyban, megosztozva egy sörön, ahogy a tűz ropog a tűzrakóban.

Mióta utoljára itt voltam, apa apró égősorokat akasztott körbe, amik romantikus ragyogással világítottak körülöttünk.

Behunyom a szemem, Caleb mellkasán pihenek, magamba szívva a közelben partra csapódó hullámok hangját.

– Imádok itt lenni.

Caleb megcsókolja a nyakam, az ajkai hidegek és nedvesek a sörtől.

– Ja, nem olyan rossz.

Elmosolyodom, mert tudom, hogy éppúgy utal a velem töltött időre, mint a környezetünkre.

– Apukád valahogy elgondolkodtatott... mit fogsz csinálni a diploma megszerzése után, Zohanna?

– Ezt megjegyezted, mi?

– A pokolba, persze. Soha nem mondtad, hogy ez a teljes neved.

– Egy kicsit furcsa...

– Furcsa? – A fülemnél érzem az ajkait. – Pokolian szexi.

Megborzongok és érzem a nevetését.

– Akkor a diplomaosztó után… – mondja.

– Én... – Az ajkaim kiszáradnak. Ez az első alkalom, hogy a szüleimen kívül bárki egyenesen megkérdezte. Még Deliának is mindig csak egy majd meglátjuk, mikor odaérek-féle a válaszom. –  Én, hm, tulajdonképpen jelentkeztem néhány grafikusi posztra, valamelyik szabadúszó, néhány New Yorkba… és még egy képregénykiadóhoz is.

Caleb felül mögöttem, és én megfordulok, hogy ránézzek.

– Igen? – csillan fel a szeme. – Ez csodálatos, Zoe.

– Kösz. – Meglepődve lehajtom a fejem, hogy mennyire imádom a lelkesedését és a bátorítását. – Akkor, amiről beszéltél apával, az, amit valójában csinálni akarsz?

– Igen, Nos, most ez van. A baseball eltűnésével ez az egyetlen lehetőségem.

– És ez boldoggá fog tenni?

A távolba mered, sóvárgás látszik az arcán, és tudom, hogy azon a karrieren gondolkodik, amit megkaphatott volna.

Végül újra rám pillant.

– Igen.

Fürkésző szemmel tekintek rá és megpróbálom észrevenni, hogy hazudik-e. Nem teszi.

– Jó – mondom neki. – Az jó. És mi van az... itt vállalt kötelezettségekkel? Anyukád és apukád?

Caleb elenged egy szomorú nevetést. – Apám nincs a képben, Zoe.

– Nincs?

– Nem, csak én, anya és a bátyám vagyunk. Ez mindig így volt.

– Ez... – veszek egy reszketeg lélegzetet. – Ó! Sajnálattal hallom

– Ez csak az élet.

– Ezt soha nem tudtam rólad. Tisztában vagy vele, hogy soha semmit nem meséltél nekem a családodról vagy a múltadról, ugye? Ez az első alkalom, hogy megemlítetted a bátyádat. Nem is tudtam, hogy létezik.

– Tényleg?

Bólintok. – Azt hiszem, az egyetlen dolog, amit elmondtál nekem, az az, hogy egy hatalmas képregény rajongó vagy, mert olcsón hozzá tudtál jutni; egy lakókocsi parkban éltél; és amit épp ma este fedeztem fel, hogy nem ismered az apádat és van egy bátyád. Ennyi.

Megvakarja az arcát borító borostát. – Ó!

– Igen. Ó!

Nem mondunk semmi mást, és végül visszatérek a pozíciómhoz, újra rajta pihenve. Hallgatjuk a tenger morajlását, és a hang majdnem elaltat, majd Caleb végül megszólal.

– Sajnálom, Zoe. Semmit nem próbálok elrejteni előled, ez csak nem olyasmi, amiről beszélni szoktam. Jobban szeretem azt az életet különválasztani az ittenitől. Nem akarom összemosni a vonalakat.

– Ez elméletben szépen hangzik, Caleb, de a te vonalaid már rég kereszteződtek. Minden vasárnap elmentél otthonról, néha csak másnap jöttél vissza, az éjszaka közepén rohantál felvenni a telefont...

– Hallottad őket?

– Valami olyasmi.

Azon az éjszakán hallottam, amikor elaludtunk a kanapén, és aztán néhányszor észrevettem őt, hogy istentelen órákban válaszolt az üzenetekre.

– Fenébe! Sajnálom, Zoe.

– Rendben van. Csak azt szeretném, ha tudnád, hogy ha ez a dolog több lesz köztünk, mint lakótársak, az újonnan megbeszélt barát-barátnő állapotra gondolok, akkor valamikor beszélnünk kell róla.

Kifúj egy bizonytalan lélegzetet. Érzem a hátamon a szívverését, ami egy biztos jele, hogy ideges megnyílni.

– Gondolom, ez így igazságos, de nem ezen a héten, oké? Csak élvezzük az együtt töltött időt! Hidd el, most nem akarsz róla hallani.

Megfordulok, amíg a szemébe nem tudok nézni. – De elmondod, amikor visszamegyünk?

– Mikor visszamegyünk. Megígérem.