5. Fejezet

 

 

5. Fejezet

Fordította: Red Ruby

 

– Ez volt a legjobb ötleted, mióta hagytad, hogy beköltözzek.

Caleb felnyög, ahogy megint beleharap a burgerébe, lenyeli és betol egy marék sült krumplit a szájába.

Minden mozdulatot feszült figyelemmel követek.

– Szerelmeskedsz azzal a dologgal, vagy eszed?

Rám néz a szeme sarkából. – Eszem, és iszonyatosan kiélvezem. Ritkán eszem bármi mást csirkén és zöldségeken kívül.

– Komolyan mondod?

– Mi az? – mondja sült krumplival teli szájjal. – Próbálok egészségesen enni. Tudod, én sportoló vagyok. Tartanunk kell a formánkat, hogy a legjobban játsszunk.

– Jogos.

Bedobom a számba az utolsó nuggetset és összeszedem a szemetet, míg Caleb befejezi a burgerét.

– Köszi ezért, Zoe. – A csomagolást a zacskóba dugja és felhörpinti a Powerade-je maradékát, mielőtt azt is a beledugja. – Úgy értem, határozottan meg fogom később bánni, de a fenébe, jó volt.

– Szívesen… azt hiszem.

– Gyorsan elszaladok ezekkel a szemeteshez. Zárd be mögöttem az ajtót.

Körbepillantok, meglepve, hogy ezt javasolta. – Egy Frankie’s parkolójában ülünk kedden este fél kilenckor. Nem hiszem, hogy bármi történni fog abban a negyven másodpercben, amíg kihajítod azokat.

– Mindig ennyit vitatkozol? Egész idő alatt ugyanilyen voltál a boltban.

– Nem vitatkozom. Tapintatosan a javamra billentem a véleményedet.

– Szóval addig vitatkozol, míg meg nem kapod, amit akarsz.

– Persze, ha így akarod látni.

Az ég felé fordítja a szemét, és felsóhajt. – Csak csináld!

Kinyitja az ajtót és kilép, becsapja, és vár.

Az ablakon keresztül bámulom az alakját, ahogy áll ott. Nem fog moccanni, amíg be nem zárom a rohadt ajtót.

Néhány percnek tűnő idő elteltével megadom magam, és megnyomom a gombot.

Elsiet, és én figyelem könnyed mozgását. Járása elszánt és biztos – és én egy rohadt idiótának érzem magam, amiért észreveszem, különösen ebben a pillanatban.

Mielőtt észbe kapnék, kopog az ablakon, kinyitom az ajtót és újra az úton vagyunk a lakás felé.

Csendesek vagyunk, és amennyire élvezem a nyugalmat, annyira nyomaszt valami, amiről beszélni akarok.

A keze.

Tudtam kicsoda Caleb Mills, azóta a pillanat óta, hogy betettem a lábamat a kampuszra. Mindenki tudja, hogy ő kicsoda –a Hawks sztár hármas bázis védője. Mindig népszerű volt, úgy ismerték az egyetemen, mint a srác, aki mindig ott van, az, akire számíthatsz.

Jóképűsége szintén figyelmet vonzott rá. Azt hiszem minden lány a kampuszon, ittléte alatt valamikor bele volt zúgva, de egyszer sem érdemelt ki más hírnevet az úriemberen kívül. Deliáig mindig az a vicc járta, hogy ő az egyetlen szűz Hawk a csapatban. Nem hiszem, hogy igazából valaki elhitte, hogy ez igaz, de mégis.

Soha senki nem mondott rossz dolgot Calebről, szóval, hogy ő dulakodásba keveredik? Tudni akarom, hogy mi a fene történt.

– Kérdezhetek valamit?

– Lökjed.

– A kezed…

Felnyög szavaimra, biztos vagyok benne, hogy tudja, mi következik.

– Igen? – A szó barátságtalan, megvetéssel teli – bár nem velem, hanem a helyzettel kapcsolatban.

– Azt mondtad, hogy egy harc közben történt?

– Igen.

– Kivel?

– Senki fontossa – suttogta, és hallom bennük a megbánást.

– Eltörted a kezed valaki nem fontos miatt?

Hangosan sóhajt és egy kicsit bólint. – Igen.

– Mennyire rossz?

– Rossz. Valószínűleg vége.

Rápillantok. Bámul ki az utas oldali ablakon, szögletes, borosta fedte állkapcsa szorosan összezárva. Érzem a belőle áradó dühöt, és azt kívánom bárcsak egyáltalán ne hoztam volna fel a témát.

De már túl késő visszafordulni.

– Úgy, mint… vége vége?

– Vége vége.

Kieresztek egy sóhajt, és ő fészkelődik az ülésében, mintha fizikai kényelmetlenséget okozna neki erről beszélni.

– Mi van… Azt hittem, hogy játszol néhány junior ligás csapattal jövő évben.

A szája sarkai felkunkorodnak. – Nem junior liga, bébi, másodosztály, és sosem volt hivatalos. Csak beszéltünk, de most teljesen lekerült a napirendről.

Bébi.

Nem tudom, hogy csak a szó, vagy amit épp megvallott az, ami kiszorítja belőlem a levegőt. –Hűha – ez minden, ami tőlem telik.

– Igen, hűha.

Szomorúság szűrődik ki a hangjából, és ki akarok nyúlni érte, elmondani neki, hogy mennyire sajnálom, hogy elvesztette az álmát.

Tudom, hogy ha bármi történne a kezemmel és nem tudnék többé felvenni egy ceruzát vagy ecsetet, akkor elveszett lennék.

És ez pontosan az, amilyennek Caleb éppen hangzik.

– Legalább nyertél?

Kuncogás szabadul ki az ajkai közül, ahogy rázza a fejét, lehúzza a sapkáját és átfuttatja egyik kezét fürtjei sűrű gubancán. Vigyorogva bámul le az ölébe, a sapkáját birizgálva és a sildjét pont a megfelelő helyzetbe hajtja.

– Nos? – piszkálom.

– Igen, nyertem.

– Jó.

Leparkolom a SUV-ot és egyikünk sem szólal meg, ahogy a karunkba kapjuk az élelmiszeres zacskókat és felsétálunk velük a lakásba.

– Van valamilyen szempont, ami szerint rendezni akarod ezeket? – kérdezi, mikor mindent behoztunk.

Elkezdi előhúzni a dolgokat a papírzacskókból és észreveszem, ahogy a bal kezét részesíti előnyben, azt, amelyik nincs merevítőben. Ezt csinálta egész éjjel – a boltban, mialatt ettünk, és most. Szeretnék még többet kérdezni a sérüléséről, de teret is akarok neki hagyni a témával kapcsolatban.

– Nem igazán. Nem nagyon használom a szekrényeimet.

– Nem baj, ha átrendezném?

– Rajta!

Töltök egy pohár frissen facsart narancslét, amit vettünk, és helyet foglalok a pultnál. Caleb előhúzza a telefonját a zsebéből és megnyom néhány gombot.

– Van Wi-Fi, ugye?

– Ez nem a sötét középkor. Persze, hogy van Wi-Fi.

– Jelszó?

– XGonGiveItToYa69. Minden szó kezdőbetűje nagybetűs.

Üres tekintettel néz rám. – Ez újabb „zenés reggeli”-szarság?

– Vagy a tény, hogy DMX elképesztő.

– Persze, vagy az. – Beírja a jelszót és átpörget néhány különböző képernyőt. – Hogy jön be neked ennyire a rap? Nem igazán tűnsz…

– Olyan típusnak? Miért, mert művész vagyok és erről a lehangolt emos szarról kellene az egésznek szólnia?

Zavartan megrázza a fejét – N-nem, ez nem az, amit mondtam.

– Nem az?

– Oké, talán egy kicsit – mondja vigyorogva.

– Gondoltam.

– Komolyan, hogy-hogy ennyire bejön neked?

– Igazából nem jön be ennyire, csak ez van a „zenés reggeli” lejátszási listámon. Szeretem, hogy mennyire felspannolva érzem magam tőle, felpezsdíti a vérem reggel, ami segíti beindítani a kreativitásomat. Az idő kilencvenkilenc százalékában a lehangolt emos szart hallgatom – vigyorgok rá.

– Aha! Tudtam!

Vállat vonok. – Mit mondhatnék? Egy két lábon járó művészi klisé vagyok. Mi van veled? Milyen fajta zenét szeretsz? – húzódik mosolyra a szám, ahogy tanulmányozom. – Azt akarom mondani, hogy te egy Top 40-es fickó vagy az egész – ó bakker– srác-a-szomszédból dologgal, de valahogy szintén mondanám a klasszikus rockot, mivel egyszer korábban már megleptél.

Nevet. – Szóval van egy ó bakker kisugárzásom? Mit jelent ez egyáltalán?

– Tudod. – Felállok, és a hűtőhöz megyek, előhúzom a narancslét és újratöltöm a bögrém. A pultnak dőlök, iszom és vállat vonok. – Ellenállhatatlan kék szemek, szőke hullámos haj. A gödröcske az álladon. Az a test. A cuki vigyor, amit úgy osztogatsz, mint cukorkát egy Halloween éjszakán. Hogy mennyire nem foglalkoztat, hogy mennyire dögös vagy. A tény, hogy egyfajta született könyvmoly vagy. Tudod, mindezek.

Caleb keresztbe fonja karjait a mellkasán, izmai a pólója anyagának feszülnek, ahogy a pultnak dől. Szemei rajtam, tele csintalan jókedvvel és valami mással.

Tetőtől talpig végigmér, pillantása annyi hévvel telt, hogy érzem, ahogy izzadság nyalogatja a bőröm. Csak egy-két arasznyira állunk egymástól, valami tapintható van közöttünk.

A pulttól eltolva magát tesz egy lépést felém és közel hajol. Az a biztonságos pár arasznyi távolság, ami elválasztott bennünket pillanatokkal ezelőtt, csak centikké válik és közelségére a szívem vadul verni kezd a mellkasomban, illata szinte eláraszt. A Barnacukros Körte tusfürdőm az első dolog, amit megérzek, de utána ott van egy teljesen más illat.

Talpig férfi.

Tiszta Caleb.

– Figyelsz rám, Zoe?

Vér zúdul a fülembe, szinte elnyomja a szavait. A láthatatlan szál feszesre van húzva, és nem marad levegő a szobában.

Van valami a szavaiban, a nyugodt, lágy hangszínben, amit használ.

Nem azért kérdezi, hogy zavarba hozzon. Azért kérdezi, hogy bátorítson.

– Nehéz figyelmen kívül hagyni téged, Caleb.

Pillantása elsötétül, elnyílt ajkaimra röppen, és sokkal tovább marad ott, mint illendő.

Állunk ott, vizsgálva egymást, várva… nem tudom mire. Egy mozdulatra, hogy közelebb hozzuk a szánk, hogy csináljunk bármi mást, ne csak álljunk itt…

Szorításom lanyhul a poháron, amit tartok, és elgondolkodom hány másodperc lesz, mielőtt teljesen kicsúszik a kezemből.

Caleb hirtelen hátradől és visszatér a biztonságos pár arasznyi távolsághoz, ami korábban volt, figyelmét határozottan a telefonjára fordítja.

Jó ebben – visszavonulásban, elhúzódásban.

A csendes borongós dolgot is sokkal többször játssza, mint gondoltam, hogy tenné. Lelkesen alkalmazza, hogy a lehető legkevesebb szóval fejezze ki magát.

Egy részemnek ez tetszik. A másik részem sikítani akar a frusztráltságtól.

A szívem lassan elkezd lenyugodni, a lélegzetem visszatér a normálishoz.

Nem ez az első alkalom ma, hogy egymáshoz hajoltunk, nem az első alkalom, hogy pillantása egy hajszálnyival tovább szegeződik az ajkaimra, vagy, hogy hozzá akarom préselni magam, meg akarom érinteni minden módon, ahogy tudom.

Van valami Calebben, ami mágneses, és közelebb vonz minden eltelő pillanattal.

Ha nem vagyok óvatos, teljesen el fogja csavarni a fejem.

Onnan nem lesz visszaút.

Egy lágy, bluesos dallam sodródik a nappali hangfal rendszerén át, ez visszahúz a pillanatba és el a veszélyes gondolatoktól, amik a fejemben kattognak.

Felnevetek azon, amit hallok.

– Látod? Tudtam, hogy a klasszikus rock jön be neked. A Zeppelin jó választás.

Vállat von, és elkezdi kiszedegetni a sajtos makarónis dobozokat a szekrényekből, elrendezi őket a pulton, így helyet tud csinálni az élelmiszereknek, amiket vettünk. – Felteszem, kiszámítható fickó vagyok.

– Messze vagy tőle. – Visszatérek a helyemre a pultnál. – Sosem számítottam arra a hatalmas képregény gyűjteményedre.

– Ez az, ami meglep téged?

– Az rí le rólad, hogy élsportoló vagy, nem könyvmoly.

Kuncog. – Gondolom ez jogos, mivel baseballozom. – A doboz kukorica, amit tart, a levegőben lebeg, mivel félbeszakít minden mozdulatot.

Széles vállai megereszkednek, és viszketek, hogy kinyúljak érte, hogy enyhítsem nyilvánvaló fájdalmát. Utálom, hogy elvesztett valamit, ami ilyen sokat jelent neki.

– Játszottam. Baseballt játszottam.

– Még mindig – mondom azonnal, továbblépve, és remélve, hogy ő is ezt teszi. – Nézz magadra! Nem úgy gondolok rád, mint aki első a boltban, amikor kijön az új rész, vagy aki sorban áll a ComicConon, de amennyi képregényed van, és a halom kitűző alapján, amit láttam, mindkettőt megtetted… sokszor.

– Nem? Akkor mit gondolsz?

– Meccs péntek este, söröshordós bulik hétvégenként, hazatérés– tudod, a családban nevelkedett, jó srác cucc.

Fújtató nevetés tör ki belőle és megrázza a fejét. Nem tudom, hogy jókedvű, vagy dühös. – Rossz nyomon jársz, Zoe.

– Hogyhogy?

Körbejár a konyhában, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet, ahogy folytatja a szekrények kiürítését aztán újratöltését, ahogy ő akarja.

Végül, amikor eltette az utolsó kupac élelmiszert, válaszol.

– Nem voltam családban nevelkedett Csak voltam.

Ülök ott, pislogva, bizonytalanul, hogy mit akarnak pontosan jelenteni a szavai.

Meg vagyok döbbenve attól, ahogy eldobja, amit csinál, és kivonul a helyiségből, helytelen viselkedés kíséretében.

Nem csapja be az ajtaját, amikor becsukja, de az üzenet hangos és tiszta: hagyj békén.

Szemöldököm összevonom és ülve maradok a pultnál, az alsó ajkamat rágva és bámulva a helyet, amit Caleb foglalt el alig pár pillanattal ezelőtt.

Túl sokat kíváncsiskodtam? Túl támadó voltam? A kérdések a múltjáról tiltott terület? Ettől lett ilyen komor?

Egyszer sem éreztem Calebtől, hogy napsütésen kívül bármi mást hurcolna magával. Mindig az a laza, boldog srác volt. Feltételeztem, hogy arany gyerekkora volt, szülők még együtt, bálkirály meg minden.

De a fény, ami árad belőle nem a múltjának egy visszatükröződése - egy szürke területnek, amiről nem tudtam, hogy létezett – az egy bepillantás a jövőjébe, egy foszlánya, bemutatása annak a személynek, akivé válni igyekszik.

 

 

A telefonom rezeg az éjjeliszekrényemen és hezitálok, hogy letegyem-e a fogkefémet érte.  Most éppen ennek a lelkemet nyomó „hogyan szabaduljak meg ettől a szarságtól” dolognak a közepén vagyok. Alapjába véve fejjel megyek a falnak és hagyom, hogy a kezeim vegyék át az irányítást.

     Még egy rezgés.

– Pfff – Vonakodva leteszem a fogkefémet és felkapom a vétkes tárgyat. Jobb lesz, ha átkozott jó.

Caleb: Sajnálom… sajnálom, hogy elsétáltam és nem beszéltem át veled semmit. Néha gáz vagyok, és ma este egyike volt ezeknek az alkalmaknak.

Caleb: Meg tudsz bocsátani nekem?

 

Nos, nézzük mennyire tökös.

 

Én: Készülj fel egy hosszú válaszra…

Én: Eléggé dühös vagyok rád, egy kicsit zavart, és talán még megbántott is. Először is, nem érdemeltem meg ezt a fajta kivonulást. Másodszor még csak be sem fejezted a konyha feltakarítását. Ez nem jó lakótárs viselkedés. Nem tudom milyen fajta lakótársaid voltak korábban, de én nem fogok tojáshéjon lépdelni körülötted és a hisztirohamaid körül. Engedj be, vagy zárj ki – szarok rá. Csak ne bánj így velem és rendben leszünk. Ellenőrizd a szarságidat az ajtóban, és ne rajtam éld ki.

Caleb: Igen. Vettem.

Én: Te tényleg megint úgy viselkedtél, mint egy segg?!

Caleb: Francba, azt tettem. Sajnálom. Kurvára gáz vagyok.

Én: Rohadtul igazad van.

Caleb: Ez csak… a múltam fájó téma nekem. Biztos vagyok benne, hogy mostanra rájöttél.

Én: Ne viccelj! Olyan rossz?

Caleb: Olyan rossz, mint a cipzárba csípett farok.

Én: Nincs farkam, ahogy már leszögeztük, szóval nem tudom, az milyen érzés, de nem hangzik mókásan.

Caleb: Ó, nem volt semmi mókás benne. Nem voltam az aranygyermek. Nem hívtak meg bulikra, az iskolai táncról nem is szólva. Nem voltam hazatérő akármi. Az egyetlen ok, hogy tagja voltam a baseballcsapatnak és hogy képes voltam eltűnni onnan a picsába, az anyám miatt volt, és hogy ki volt ő és mit tett az edzőkért zárás után. A kiközösítettek peremén táncoltam és alig tudtam lehagyni a problémásakat. A középiskola kemény volt. A főiskola az én újrakezdésem.

Caleb: Gondolod, hogy újrakezdhetjük?

Én: Megtehetem, de ez az utolsó esélyed. Ne cseszd el!

Én: Istenem, úgy érzem, mindketten feszültek vagyunk most. Visszatérhetnék csak a flörtöléshez, ahogy az e-mailekben csináltuk?

Caleb: Flörtölés? Ez az, amit csináltál? Ó, úgy érted visszatérni a seggem bámulásához és ahhoz, hogy én úgy teszek, mintha nem venném észre? Vagy ahhoz, hogy te közelebb araszolsz hozzám és próbálsz rávenni, hogy megcsókoljalak? Vissza akarsz térni oda?

Én: Olyan egy genyó vagy! NEM bámultam a segged!

Én: Oké, rendben. Bámultam. Perelj be! Nagyszerű segged van.

Én: Utállak, mert most elpirulok, és én sosem pirulok el. MIT TETTÉL VELEM?

Caleb: Olyan egy hazug van. Sosem tudnál utálni. Még amikor a legrosszabb vagyok, akkor sem lennél képes igazán utálni. Ne aggódj, nem fogom elmondani senkinek, hogy lecsekkoltál… ha megígéred, hogy nem mondod el senkinek, hogy én is lecsekkoltalak téged.

Caleb: Ui: EZ a flörtölés.

Én: Ó, máris tudja mindenki, hogy lecsekkoltál, mert ők is ezt tették. Dögös vagyok. *vállrándítás*

Caleb: Olyan vagy, mint Zach női változata. Tudod, ugye?

Én: Lényeg?

 

Kezemmel a homlokomra csapok.

Flörtölés? Igazán, Zoe? Ahhh.

Amennyire Caleb felbosszantott ma este, nem tehetek róla, de vonzódom hozzá. Ő olyan… más, mint amire számítottam, sokkal összetettebb.

Jobban meg akarom őt ismerni, és ez az, ahogy megismerem az embereket – flörtölök.

Ez az, aki vagyok, és sosem szégyenkeztem emiatt.

A flörtölés ártalmatlan… ugye?