12. Fejezet

 

Tizenkettő

Fordította: Niky, Red Ruby

 

 

– Verjem fel? Felverni egyszerű. Megoldom – löktem félre Calebet az útból. – Mozgás. Profi felverő vagyok, haver.

– Büszke vagy ezért magadra, mi?

– Annyira büszke – mondom, ahogy kavargatom a krémes Alfredo mártást a serpenyőben, miközben ő időnként tejet önt bele. – Ez a főzés dolog eddig nagyon könnyű.

– Igen, nem csinálod túl rosszul. Csak egy kis tüzet kellett eloltani, és kétszer újrakezdeni. Ez haladás.

– Ó, ura vagyok a helyzetnek, és kézben tartom a dolgokat. BAM!

– Te most épp kiverted a szószt?

Még egyet verek rajta. – BAM! BAM!

Caleb nevet. – Még csak nem is jól csinálod.  

– Nincs igazad.

– Persze. Oké, feltettem a vizet a tésztának. Nézz rá és fejezd be a mártást, amíg én elszaladok fokhagymás kenyérért. Nem lehet Alfredód fokhagymás kenyér nélkül.

– Rudak – rudakat hozz! Jobban szeretem azokat enni. – Kinyitja a száját, de felemelem az ujjam. –Á-Á-Á-Ácsi! Nincs egyetlen dákós vicc, vetted?

Összeszorítja a száját és magában nevet. – Igen, hölgyem. Gondolod, hogy mindent kézben tartasz?

– Igen. –Átnézem a receptet és az utasításokat a telefonomon. – Azt mondja, adjunk hozzá parmezánt és paprikát.

– Bors, te nő! Fekete bors.

– Ó, hát ennek több értelme van. Oké, akkor adjon hozzá borsot, majd vegye le a tűzről, amikor eléri a kívánt állagot – szünetet tartok, és rávigyorgok. – Rólad nem tudok nyilatkozni, de én a vastagot szeretem.

– És azt mondtad, hogy én nem mondhatok fütyis viccet? Ez a szar az?

– Aranyosabb vagyok, mint te, így azt tehetek, amit akarok.

Kuncogva felém lopódzik. – Igazán?

– Igen.

– Még az én kötényemben is?

Még egyszer végignézve rajta, összeszorítom a számat, végiggondolva, amit javasol. Neki adtam a kötényem, amelyen kézzel festve Chris Hemsworth arcképe van.

– Nos... Hemsworth van a kötényeden, szóval ez legalább néhány pontot ér. – Lábujjhegyre állok és közelebb hajolok. – De még mindig én győzök.

Gyengéden megpuszilja az arcom. – Hagyom, hogy ezt hidd. Vigyázz a kajára! Tíz perc és itt vagyok.

– Tíz perc? – vinnyogom.

– Tudsz kezelni tíz percet egyedül. Eddig nagyszerűen csináltad.

– Igen, mert itt voltál. Ettől lenyugszom és nem pánikolok.

– Nincs semmi ok a pánikra. Lekapcsolod a mártást, és forralsz vizet. Sokszor forraltál már vizet a sajtos makaróni megszállottságod miatt. Megy ez.

– És mi van, ha leégetem a lakást.

Vállat von. – Ez nem az én lakásom.

– Hé! A tiéd is!

– Rendben. Kissé ideges leszek. Nagyon sokat érnek azok a képregények a hálóban.

– Plusz Mittens.

– Nos, azt reméltem, sietős menekülésed közben legalább megragadnád Mittenst.

– Igazad van. Jó meglátás.

Caleb megragadja a kulcsom a pultról. – Nem bánod?

– Emlékszel még, hogy hogyan kell vezetni, igaz?

– Azt hiszem, hogy sikerül egy oda-vissza három mérföldes utat megtennem.

– Remélem. – Kétszer megveregetem a vállát amolyan „sok szerencsét!” gesztusként. – Utálnám, ha le kellene vágnom a golyóidat, amikor még esélyem sem volt látni azokat.

– Ha golyókat akarsz látni, bébi... – Úgy tesz, mintha elkezdené kigombolni a nadrágját.

A mellkasánál nyomva közelebb tolom az ajtóhoz. – Menj ki! Kifelé a konyhámból!

Csak nevet és a fejét rázza.

*****

– Kérlek, ne haragudj rám!

Caleb megáll az ajtóban, egyik keze még mindig az ajtógombon van, másik kezében pedig egy papírzacskót tart. – Ezt soha nem jó hallani.

– Tudom, tudom, de meg kell értened, ez nagyjából a te hibád.

– Az én hibám? – A levegőbe szimatol. – Mi ez a szag? Mit tettél Zoé?

Kinyújtom a kezem, megpróbálva megvédeni magam a szavaival szemben. – Te vagy az, aki azt mondta, hogy egyedül jól leszek tíz percig. Igazad volt, de Caleb? Tizenkét percre mentél el.

Tágra nyílik a szeme, amikor bejön a konyhába, lerakja a szatyrot a pultra, és bekukucskál az edénybe a tűzhelyen.

– Amit nézek az az, amit gondolok, hogy nézek?

–  I-igen.

– Ez az a mártás, amin dolgoztunk?

– Ööö, igen. Igen, ez az.

Oldalra billenti a fejét. – Hogyan?

– Ööö… hogyan?

– Igen. Hogyan?

– Csak megtörtént.

Caleb alig képes elfojtani a döbbent nevetést. – Csak megtörtént? A szósz varázslatos módon hozzáigazodott a serpenyőhöz, és barnává vált?

Bólintok és mozgatom az ujjaimat. – Varázslat.

– Mm-hmm. És a víz?

– A-a mi?

– A víz? A tésztához?

Eltátom a szám. – Ó.

– Ó? Mit jelent az „ó”?

– Elfelejtettem.

Fejét hirtelen az edény felé fordítja, amiben a vizet tartottuk a tésztának – épp időben, hogy még lássa az alóla gomolygó füstöt.

Akcióba lendülve, gyorsan megragadja a fazekat és kikapcsolja a tűzhelyet, mielőtt kigyulladhatna. A mosogatóba teszi az edény, vizet folyat rá, hogy lehűtse, mielőtt újra tölti vízzel, és új égőre teszi.

Rám mutat. – Nincs nyúlka-piszka.

– De...de… – A vállam megroggyan a legyőzöttségtől. – Rendben, de nem gyújtottam fel semmit! Ez fejlődés!

Jókedvű mosollyal jutalmaz. – A majdnem kész mártásunkat leégetted, és egy egész fazék vizet addig forraltál, amíg elpárolgott. Tíz percen belül. – Kinyitom a számat, hogy kijavítsam, de felemeli a kezét. – Bocsánat tizenkét percen belül. Hivatalosan ki vagy rúgva mára a főzésből.

– És a sütik?

– Főzést mondtam. Még süthetsz. Valahogy igazán jó vagy abban.

– Ez azért van, mert van benne útmutatás, időzítők és szeretet. A sütés a szeretet munkája.

– Oké, nagymami, nyugodj meg. Újra elkészítem a mártást, de neked távolságot kell tartanod. Nem tudom, hogy milyen vuduban vagy benne, de a konyhámban nem lesz semmilyen.

Lelógatom a fejem, kissé zavarban vagyok a bakim miatt. – Oké, értem, szívok.

– Nem szívsz.

Nem hagyhatom ki a megjegyzést. – Ó, de igen! – mondom kacsintva.

Nevetésben tört ki, megragadja a hazahozott szatyrot, előveszi a csomag kenyérrudacskát, majd megrázza felém. – Meg tudod oldani, hogy betedd ezeket egy tepsibe?

Összehúzom a szemem. – Igen, te seggfej.

– Hé, megalapozott okaim vannak, hogy megkérdőjelezzem a főzési képességeidet. Annyit kértem, figyeld, hogy forr a víz, és hogy az egyik rózsáról a másikra tedd át a nyeles lábost.

– A figyelt edény sosem forrna fel – motyogom.

– Mit mondtál?

– Azt mondtam, hogy a víz nem forrt volna fel soha. Figyeltem és figyeltem, de semmi sem történt, ezért felkapcsoltam a hőfokot, és elindultam dolgozni a sütitésztán.

– És aztán mi történt? – erőlteti.

– Elfelejtettem.

– Elfelejtetted?

– Ezt mondtam.

Lehajtja a fejét és látom, hogy megremeg a válla.

Dobok rá egy konyharuhát, alig elhibázva a tűzhelyet – és egy újabb tüzet.

– Hagyd abba a nevetést! Ez komoly probléma.

– Ezért vagyok annyira összezavarodva, hogy hogyan tudsz sütni, de főzni nem.

– Az időzítő, ember. Az időzítő mindent megváltoztat.

– Nagyon örülök, hogy beköltöztem és így nem halsz éhen, vagy átkozol el engem tíz év múlva, amikor az összes sajtos makaróni a csípődön csücsül.

– Ez lenne a legboldogabb csípő a világon. A sajtos makaróni rohadt finom, és ezt te is tudod.

Előszedi a mártás hozzávalóit a hűtőből... harmadjára ma este. – A házi sajtos makaróni finom. A dobozos szemét az szar, ezt te is tudod.

– Megfogtál.

Az időzítő megszólal a sütőn, szóval fogok egy sütőkesztyűt és félretolom Calebet, és kihúzom a desszertet, mielőtt lekapcsolom a sütőt. Elhelyezem a hűtőrácson, és a sütős szekrény felé fordulva csokicsók dekorációt keresek, hogy tegyek a sütik tetejére.

A fenébe – mormolom, ahogy megtalálom a szinte üres zacskót. Megpördülök, megmutatva Calebnek, hogy mit találtam. – Úgy tűnik, hogy körülbelül csak négy „Csókot” kapsz ma.

Vigyorogva megragadja a hazahozott papírzacskót a pultról és kihúz belőle egy vadonatúj csomagot. – Ó, négynél többet kapok. – A pultnak támaszkodva, a lábát keresztbe rakva, dobálja a csokis zacskót az egyik kezéből a másikba, oda-vissza. – Mit szólsz ehhez: kapsz egy csókot minden másodikért, amit én kapok.

Keresztbe fonom a karom a mellkasomon, leutánozva az ő pózát. – Egy az egyért.

– Egy a kettőért.

– Egy az egyért.

– Egy a háromért. – Kontrázik.

– Egy a kettőért.

Győztes vigyor terül szét az ajkán, és rájövök, hogy épp beleestem a csapdájába.

– Basszus – nyögök fel. – Seggfej.

– Hé, tisztességesen és korrekten nyertem. Nem az én hibám, hogy szívás vagy főzésben és tárgyalásban.

Eszembe jut egy ötlet, és úgy csapok felé, mintha ő lenne a zsákmányom. Közel csúszom hozzá, szempillámat rezegtetem, az ajkamat közel viszem az övéhez, kezem a szilárd mellkasán nyugszik.

– Igazad van. Te nyertél – suttogom rekedten.

A közelségem hatással van rá. Nyilvánvaló abból, ahogy a mellkasa gyorsabban kezd le-fel mozogni, ahogy a teste felém fordul, szemei tágra nyílnak.

Az izgatottság peremén áll, és tudom, hogy mi löki őt át.

Lassan végigfuttatom a kezem le a mellkasán, át a hasizmain, és a farmerja derekán pihentetem a kezem. Felpillantok rá. – De nem mondtad, hogy hol kell megcsókoljalak.

Az ajkától balra mozdulok és egy gyengéd csókot lehelek a bőrére, majd egyet közvetlenül alatta… és még egyet az állkapcsa mentén, mielőtt ajkaimat a nyakára szorítom. Mély lélegzetet vesz, csípője előremozdul, hogy bárhogyan is, csak érintkezzünk. Keze a derekamon landol és közel tart.

Továbbra is folytatom a csókokat egészen a füléhez, és élvezem, ahogy a teste reagál, amint a mögötte lévő területhez érek. Nyilvánvaló borzongás fut végig rajta, és a csípőjét ismét felém nyomja.

Egy útvonalat követek a másik oldalig, ugyanezt a reakciót kiváltva.

A csókjaim addig folytatódnak, míg az ajkam minden egyes ponthoz hozzáérnek az arcán. Ott áll, elfogadva a csókokat, csukott szemmel és levegő után kapkodva, az izgalma tiszta, mint a nap.

Amikor az utolsó csókot oda adom, ahol elkezdtem, sóhajt és a homlokát az enyémnek támasztja. Kezei megfeszülnek a derekamon, és biztos vagyok benne, hogy holnap a nyomát fogom viselni.

– Zoe? – kérdezi lélegzet visszafojtva.

– Igen?

– Mozdulj.

– Mi?

– Meg kell mozdulnod, különben úgy megcsókollak, ahogy sosem voltál még megcsókolva. Végig fogom futtatni a kezem a testeden, míg nem vonaglasz alattam a teljes szükségben. Akkor fel foglak falni téged, és nem hiszem, hogy most még bármelyikünk készen áll erre a lépésre. – Nehezen nyel egyet. – Úgyhogy kérlek… mozdulj.

Elmozdulok előle, ahogy remegve kifújja a levegőt és elnyomul mellettem.

– Indítsd el a kenyeret és figyeld a vizet. Veszek egy hideg zuhanyt.

Nem tehetek róla, felnevetek, ahogy elmenekül tőlem, csak még jobban nevetek, amikor meghallom, hogy egy „fene egye meg”-et motyog, mielőtt a fürdőszoba ajtaja becsapódik.

Nem tudom, hogy mi a rosszabb, hogy azt akarom, hogy felfaljon, vagy hogy hagynám neki.

Caleb Mills lesz a halálom.

*****

– Jobban vagy? – kérdezem, ahogy tizenöt perccel később előjön.

Törölközővel szárítja a haját és nagyon mogorván néz rám. – Te egy nagyon gonosz, gonosz nő vagy Zoe Williams.

Vállat vonok. – Te vagy, aki először piszkosul játszott Caleb. Így korrekt.

– Igen, de nem ilyen piszkosul.

– Uh-huh. Most nézd meg – intek a tűzhely felé. – Most nem tettem tönkre semmit. A kenyérrudak sülnek és a víz forr.

– Hűha, lenyűgöztél. Gyorsan összekavarom a mártást és üzletelhetünk. Hirtelen nagyon megéheztem.

– Maszturbáltál odabent?

– Mi? Nem! – mondja túl gyorsan.

– Ez nem volt túl meggyőző. Totál rárántottál a zuhany alatt.

– É-én nem csináltam ilyesmit – A végén meginog a hangja.

– Szörnyen hazudsz.

– Tizenöt percig voltam a zuhany alatt. Szerinted milyen ember vagyok?

– Nyilvánvalóan nagyon gyors.

Felém siet, arcán egy lusta vigyor. – Megmutatom a gyorsat.

– Rendben. – Megnyomom a mellkasát. – Vissza, haver! Be kell fejeznünk a vacsorát.

Caleb egy túlzó szemforgatással válaszol. – Néha nem vagy szórakoztató.

– Mutatok neked később szórakozást.

– Ez egy ígéret, vagy…

– Ez egy meglátjuk.

– Ugyan Zoe – mozgatja meg a szemöldökét. – Nem tudsz sokkal tovább ellenállni ennek a szexi testnek.

– De tudok, és fogok is.

Most, hogy megemlítette, rájövök, hogy valószínűleg ez a leghosszabb idő, amit valaha anélkül voltam, hogy lefeküdtem volna valakivel, főleg, valakivel, akivel… nos, bármit is, amit csináltam Calebbel.

Hetek óta ezt a flörtölős táncot járjuk, néha személyesen, néha üzenetben, de mostanság ez már többé nem sokat számít. A flörtölés az flörtölés, mindegy, hogy képernyőn keresztül, vagy nem. Ez úgy fejleszti a kapcsolatot, mint soha korábban.

A lényeg, hogy van valami köztünk és még mindig lábujjhegyen járunk a végjáték körül.

Mintha elakadtunk volna az ütőnél, a tökéletes dobásra, tökéletes pillanatra várva.

Caleb annyit viccel, amennyit akar arról, hogy én vagyok, aki a végső lépés megtételére vár, de az az igazság, hogy mindketten túlságosan is félünk, hogy továbblépjünk, erőltessük vagy siettessük ezt. Azt mondja, hogy túl van Delián, és ezt el is hiszem, de nem hiszem, hogy szívesen ugrana ágyba az ő legjobb barátnőjével ilyen hamar. Nem az a fajta srác, és soha nem is volt olyan.

Ez a legjobb, amit szeretek benne: nem szarja le. Ő nem ugrik ágyba akárkivel. Törődnie kell velük. Jelenteniük kell neki valamit.

Ez annyira ellentétes azzal, amit mindig is tettem, és azzal, amit a férfiak tettek mindig, akikkel együtt voltam.

Életemben először óvatos vagyok.

És imádom a lassú építkezést.

Bár semmi értelme, hogy együtt vagyunk – a művész és a sportoló –, valahogy elérjük, hogy a két világ a lehető legjobb módon ütköznek össze.

– Mindegy mit mondasz – motyogja, mint aki nincs teljesen meggyőződve róla.

Én sem hiszem, hogy meg vagyok győződve róla.

A konyhában tevékenykedik, befejezi a vacsorát. Kinyitja a sütőt, hogy ellenőrizze a kenyérrudakat, de a kelleténél egy pillanattal tovább áll meg.

– Zoe? – Úgy mondja, mintha valami rossz lenne, amitől megszorítom a pult peremét.

– I-igen? – A válaszom tele van óvatossággal és aggodalommal.

– Bekapcsoltad a sütőt?

Kezembe ejtem a fejem, szégyenemben eltakarva az arcomat. – Fenébe! – Nevet és karjaiba von, egy csókot nyom a homlokomra. – Mondtam, hogy rossz vagyok ebben.

– Legyünk csak hálásak, hogy sütni tudsz!

– Micsoda egy pár vagyunk, mi?  Te főzöl mindent, én sütök mindent.

Enyhén megmerevedik és hallom, ahogy nyel egyet. – Igen. Azok vagyunk.