18. Fejezet

 

TIZENNYOLCADIK

Fordította: Maya

– Zoe!

Az arcomra hintett csók szakítja félbe a békés alvásomat.

– Zoe!

Újabb puszi.

– Zoeeeeee – ezúttal édesen súgják a fülembe a nevem. Kikukucskálok és az éjjeliszekrényen álló digitális órára pillantok.

Hajnali fél 7. Mi a pokol...

– Jobb, ha ez nem egy kamatyolásra hívás, különben jól tökön foglak rúgni.

– Túl korán van az embereket tökön rúgással fenyegetni, Zoe.

– Ez rendkívül vitatható. – Átfordulok, és ott találom Calebet, aki egy ostoba vigyorral az ajkain pillant le rám. – Miért mosolyogsz, és miért ébresztesz fel ilyen korán? Állítólag nyaralunk. Az emberek a vakáción alszanak.

– Nem akkor, amikor az imádnivaló barátjuk meg akarja nézni a napfelkeltét a tengerparton.

Figyelem őt, nem bízva a szándékaiban. – Le akarsz menni a partra?

– Le akarok menni a partra.

– Te ittál? – Kinyúlok és megérintem a homlokát. – Lázas vagy?

– Nem és nem. Látni akarom azt a gyönyörű napfelkeltét, amit mindenki emleget.

– Látni akarod a napfelkeltét?

– Csak ott fogsz feküdni mindent elismételve, amit mondok, vagy velem jössz?

– Jövök.

– Ó, később fogsz is.

Felnyögök és visszafordulok, hogy háttal legyek neki. – Túl korán van a célozgatásaidhoz, Caleb.

– Ha nincs túl korán a tökön rúgáshoz, akkor a célozgatásokhoz sincs. Így igazságos. Kelj fel! – Rácsap a fenekemre és kirepül az ágyból, nehogy elérjem. – El kell kapnunk a napfelkelténket.

– Ez a fenekem volt, te segg!

– Tudom, bébi – kacsint. – Oda céloztam.

Kivonul a szobából, felettébb büszke magára, ahogy kelletlenül kimászom az ágyam meleg kényelméből.

Átkutatom a táskát, amit nem pakoltam ki tegnap este, keresve valamit, amit felvehetek. Kora reggel van, és hűvös lesz a szél a tengerparton, így a legjobb melegen felöltözni.

Tegnap éjszakát jóval éjfél utánig összebújva töltöttük, csókolózva és a sötétben suttogva. Hálás vagyok az együtt töltött időért, de kevesebb, mint hat óra alvás nem elég.

Szerencsés, hogy kedvelem.

Vaktában húzom fel a melegítőt és egy kapucnis pulcsit, aztán becsúsztatom a lábam a flip-flop papucsomba, az ajtón kifelé menet felkapom a piperetáskámat és végigmegyek a folyosón.

Bemegyek a fürdőbe és egy kefével átfutok a hajamon, mielőtt egy rendetlen kontyba fognám. Aztán megmosom a fogamat és kitörlöm az álmot a szememből, mielőtt egy türelmetlen Calebbel találkoznék a folyosón.

– Kész vagy?

– Gondolom, bár ezek után tartozol nekem egy kávával és reggelivel – mondom, ahogy megragadom a plédeket a mellette lévő ágyneműs szekrényből.

– Nyitva van valami ilyen korán?

– Ó, igen. Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki meg akarja nézni a napfelkeltét?

Kimegyünk, át az utca túloldalára.

Az út csendes, az emberek többsége ebben az órában még ágyban van, ahogy körülbelül fél mérföldet sétálunk csendben, amíg elérjük a legközelebbi bejáratot a partra.

A jól kijárt úton haladunk lefelé, és Caleb kinyújtja a kezét, megfogja az enyémet, miközben együtt sétálunk lefelé a partra.

– Hűvös van idekint.

– Igen, figyelmeztetnem kellett volna téged – mondom. – Még jó, hogy felkaptam egy plusz takarót. Leülhetünk az egyikre és a másikkal be tudjuk bugyolálni magunkat.

– Túl jó vagy hozzám.

Caleb áhítattal bámul az óceánra, amikor közelítünk a partvonalhoz. A baseball sapkája hátra van fordítva a fején, a szeme még mindig egy kissé puffadt az alvástól. Egyszerű fekete pólót és farmert kapott magára, és elég okos volt ahhoz, hogy szandált vegyen fel, hogy a homok ne menjen bele a cipőjébe.

Figyelem, ahogy szippant egyet a friss tengeri levegőből, az orrcimpája kitágul és lecsukódik a szeme.

– Mmm, só és hal – mondja kilélegezve.

A karjánál fogva húzom tovább a partra. – Ó, csend legyen! Nem olyan rossz.

– Nem, nem az. Valójában nagyon tetszik.

– Látom, az óceán varázsa máris működik rajtad.

– Valami olyasmi – motyogja most már felnézve rám.

– Ne légy giccses! – mondom vigyorogva. – Válassz egy helyet, ahol leülhetünk. Nincs sok időnk.

Caleb elvezet minket egy helyhez néhány méterre az egymást nyaldosó hullámoktól, mielőtt megállna és kivenné a kezemből a takarókat. A kisebbet kiteríti, aztán leül, megveregeti a lábai közötti helyet.

– Gyerünk, legyünk romantikusak és hasonló szarságok.

– Nem mondhatsz olyanokat, mint hogy "és szarságok" és várhatod el, hogy még mindig romantikus legyen – korholom, ahogy kényelmesen helyet foglalok a lábai között.

– Ettől még ideültél, nem?

– A meleg takaró ígérete miatt ültem ide. Habár szép próbálkozás.

Caleb átkarol, ahogy elhelyezkedek az ölelésében, az ajkai pillanatok alatt megtalálják a nyakamat, majd orrával is végigcirógat, én pedig felsóhajtok és hátradőlve még jobban hozzábújok.

A nap elkezd felemelkedni a látóhatáron, narancssárga és sárga fénysugarakkal gyújtja meg a felhők lila ködét. A látvány gyönyörű, és eszembe jut, hogy egyetlen napfelkelte sem ugyanolyan, mint az előző, a színei mindig másképp játszanak egymással.

Ezen a tökéletes tengerparton ültem, és annyiszor néztem a napfelkeltét, de valahogy itt ülve Calebbel először érzem másképp magamat. Az ég színei kissé élénkebbek, a levegő frissebb, a hullámok lendületesebbek és szebbek.

Újnak és frissnek érződnek, akárcsak ahogy mi érezzük magunkat, és ezért megérte felkelni, ez biztos.

– Ez jó ötlet volt – mondom hangosan.

– Csak gondolj bele, nem teljes tizenöt perccel ezelőtt még gyűlöltél.

– A gyűlölet egy kicsit erős. Mondjuk úgy, hogy nem voltam a legnagyobb rajongód.

– És most?

– Rendben vagy, vagy legalábbis akkor rendben leszel, amikor veszel nekem reggelit.

Újra a nyakamhoz érinti az orrát, a kontaktustól megborzongok.

– Köszönöm, hogy kijöttél velem ide. Soha nem láttam még ilyet. Ez lélegzetelállító.

– Mondtam, hogy nincs semmi, ami ehhez hasonló. Örülök, hogy rávettél, hogy kikeljek az ágyból, hogy láthassam.

– Rávettelek, mi?

– Ez a különleges megfogalmazása a csábításnak.

Felnevet, a szája a bőrömön vibrál. – Tudom, mit jelent a rávettél, Zoe.

– Hé, csak leellenőriztem. Tudom, hogy nem működik jól az agyam, mikor még nem ittam meg a kávémat.

– Azt akarod mondani, hogy most szeretnél reggelizni?

Sietve ellököm magam földtől és megragadom a takarót, amit maga köré tekert. – Úgy értem, ha felajánlod...

Veszi a célzást és feláll, a lehető legjobban lerázza a homokot a másik takaróról, aztán összehajtja.

– Aztán vissza a házba?

– Ó, nem! El fogunk menni a Palacsinta Guruba. Csak félmérföldnyire van felfelé az úton.

– Biztos, hogy nem akarsz először visszamenni és átöltözni?

Lepillantok arra, amit viselek. – Miért? Szégyelled, hogy velem látnak?

– Egyáltalán nem.

– Uh, huh. Szóval azt mondod, hogy most bűn rondán nézek ki, és át kell öltöznöm.

– Mi? Nem!

– De szerinted azt hiszem, úgy nézek ki?

Tágra nyílt szemmel megrázta a fejét. – Most annyira összezavarodtam, és egy kicsit félek bármit mondani.

Nevetve megpaskolom a vállát, ahogy elsétálok. – A fenébe, Caleb! Csak szívatlak. Gyerünk, nem akarjuk lekésni a reggelit.

*****

– Rosco! Az én emberem!

A Palacsintázóba lepacsizok a pult mögött álló férfival.

– Zoe! Hogy a fenébe vagy?

– Elég jól. Pokolian el vagyok foglalva az iskolával, de tudod, hogy megy ez. Már majdnem végeztél?

Szélesen elvigyorodik. – Nyár végén diplomázom.

– Szép!

– Mikor hozod vissza ide azt a csinos barátnődet? Hiányzik.

– És legutóbb elmondtam, te vén hálátlan, most foglalt.

– Nézd, kölyök! Nem vagyok olyan öreg – Caleb felé bólint. – Ki ez a csinos fiú? A következő áldozat?

– Elrabolt engem, uram. A tengerparton kóboroltam, csak próbáltam hazatalálni, és ő elrabolt azt követelve, vegyek nekik reggelit.

Rosco elvigyorodik. – Igen, ez pont úgy hangzik, mintha ő lenne.

– Rosco, ő az új barátom, Caleb. Légy vele kedves!

– Igen, hölgyem. – És a pasik kezet ráznak. – Örülök, hogy megismertelek és tényleg nagyon sajnálom, hogy egy ilyen behálózott.

– Köszönöm. Nagyra értékelem.

– Seggfejek – motyogom. – Kaphatnánk egy asztalt két személyre, kérlek?

– Mintha kérdezned kéne – mondja Rosco. – Menjetek, foglaljatok helyet! Egy perc múlva ott leszek.

Odavezetem Calebet a kedvenc helyemhez, egy hátsó fülkéhez, ami az óceánra néz.

– Felteszem, már jártál itt párszor? – kérdezi, miközben becsúszunk a padra.

– Minden alkalommal meglátogatom, többször is. Ez itt a második kedvenc helyem.

– Az első a part, igaz?

– Bingo.

– Így találkoztál Roscóval?

– Nem. – Megragadom a cukortartót és három csomagot kihúzok, mielőtt visszatolom a helyére. – A tengerparton találkoztam vele. Odakint árulta azokat a borzalmas pólókat, amikre azt írták, „Rákokat fogtam Outer Banksen”.  A hátuljára pedig az „anyukádtól”. Ezután vennem kellett a fickónak egy szelet pitét.

– Ó, a francba! – Caleb visszafojtja a nevetését. – Nem tudom, hogy ez tökös vagy tényleg csak hülye.

– Egy kicsit mindkettő, azt hiszem. Egyébként, amikor legközelebb bejöttem, itt dolgozott. Azóta minden alkalommal meglátogatom.

– Ez valahogy döbbenetes. És iskolába jár?

– Igen. Épp most fejezi be a főiskolát. Tényleg nagyszerű pasi, de ne mondd meg neki, hogy ezt mondtam.

– Túl késő. Hallotta. – Rosco felcsúszik az asztal végére. – Nektek mi lesz? A szokásos, Zoe?

– Igen. Calebnek is ugyanazt. Tudom, hogy ízleni fog neki.

– Máris – mondja, majd kétszer az asztalra csap. – Mindjárt hozom a kávéitokat.

– Mit rendeltél nekem? – kérdezi Caleb, mikor Rosco elmegy.

– Majd meglátod.

– Jobb, ha nem valami furcsa.

– Soha nem eszem semmi furát.

– Nem igaz – vitatkozik. – Egyszer kiöblítettem egy edényt, amiben háromféle gabonapehely és narancslé volt.

– Hé, ne szóld le, amíg nem próbálod ki.

– Megint a narancslével és a gabonapehellyel foglalkozik? – mondja Rosco két csésze forró kávét rakva az asztalra.

– Ez nem olyan furcsa – mondom nekik.

Rosco undorodó arccal Calebre néz, és felém mutat.

– Kérlek, mondd, hogy észrevetted, hogy valami baj van vele!

– Ó, határozottan.

– Seggfejek! – mondom hangosan, majdnem kiabálva.

Rosco kacagva elsétál, és Caleb pedig kitér a csomag cukor elől, amit felé dobok.

– Azt hiszem, tetszeni fog itt – kommentálja Caleb.

– Mert van valaki, aki támogat téged és részt vesz benne, amikor pikkelsz rám?

– Pfff, nyilvánvalóan. – Iszik egy korty kávét. – Ez, és mindenki olyan... vidámnak és felszabadultnak látszik.

– A szüleimet kivéve egyetlen hasonló emberrel találkoztál.

– Hé, azok az emberek a tengerparton reggel hétkor integettek.

– Ez igaz.

– De valójában eddig nem rossz. Nem utálom, szóval ez egy pozitívum.

– Azt hitted, utálni fogod? – kérdezem meglepetten.

– Nem pont utálni, inkább valahogy nem voltam biztos benne. Outer Banks egy szép hely. Mindig hallasz az itt nyaraló és nyugdíjas emberekről. Ez "AZ" a hely, tudod? – Kezét a bögréje köré fonja és a sötét folyadékba mered. – A szegénynegyedből jövök, ami olyan messze van ettől. Mindig attól félek, hogy az emberek meg tudják mondani, hogy egy hatalmas csaló vagyok.

Feltépem a cukorcsomagokat és mindhármat a kávémba borítom, mielőtt egy nagy adag tejszínt adok hozzá, felfogva, amit Caleb éppen most mondott.

Nem először említi, hogy egy kétes hírű, rossz környékről jött, így ez a rész nem lep meg.

Mi az, amiért ennyire bántja és szégyelli magát amiatt, hogy honnan jött, mintha az ő hibája lenne.

Nem látja, mennyivel felülkerekedett és feljebb jutott? Mennyivel jobbá tette az életét mindössze négy év alatt? Persze valamilyen módon még mindig kötődik hozzá, de többé az már nem ő.

Az a hely nem ő. Kijutott. Jobb életet teremtett magának.

Nem látja ezt?

– Nem hiszem, hogy csaló vagy, Caleb. Honnan jöttél? Az nem te vagy. Az álmaid, a céljaid, azok a vágyaid, amiket oly kedvesnek tartasz a szívednek. Az vagy te. A többi csak annyit határoz meg, amennyire hagyod.

Végül felnéz a kávéjából, találkozik a tekintetünk. – Így látsz engem? Tele álmokkal és célokkal?

– Nagyon sok különböző módon látlak. Látom azokat a szomorú, bizonytalan részeidet. Tudom, hogy van ott egy szál, ami a régi életedhez köt, ami úgy tűnik, nem tud megtörni téged, de látom az álmodozót, a megbízható jó fiút is. Látom a mezőnyjátékost a hármas védőt, a kedves fickót, a csodálatos barátot és a támogató vállat, amire támaszkodhatunk. – Szünetet tartok és megnyalom az ajkaimat, remélve, hogy amit most mondani akarok nem bántja meg őt. – Mondhatok valamit?

– Persze.

– Amikor először találkoztam veled, elkönyveltelek egy átlagos tökfej sportolónak. Aztán elkezdtél Deliával randizni és tudtam, hogy ez nem lehet igaz, mert az annyira nem az ő típusa. Tehát átraktalak a kedves srác kategóriába és nem fogok hazudni, jó ideig határozottan ott maradtál. Aztán amikor tavaly minden darabokra hullott a fényképpel, és te ott voltál velünk egyenesen a harcmezőn, elkezdtem látni a másik oldaladat is. – Kifésülök egy hajtincset az arcomból és kifújva a levegőt a fülem mögé tűröm. – Ekkor, ööö… amikor felkeltetted az érdeklődésemet... felbukkantál a radaromon, hogy úgy mondjam. Kedves, szenvedélyes, hűséges voltál és így... ott, tudod? Mindent eldobtál. Siettél megmenteni minket és nem csak azért, mert úgy érezted, muszáj, hanem mert ezt akartad. Megjelentél és mocskos lettél, amikor az kellett. Ezt nagyon tiszteltem és nagyra becsültem benned.

Semmit nem mond, csak rám mered.

Kortyolok egyet a kávémból és megköszörülöm a torkomat. – Nem vagy olyan felszínes, Caleb, és ezért valahogy megrengetted a világomat.

Caleb mocorog a székén és nem néz a szemembe. Meg tudom mondani, hogy egy kicsit kényelmetlennek érzi mindazt, amit épp beismertem, de jó érzés, hogy ennek a súlya lekerült a vállamról.

Figyelem, ahogy kibámul az ablakon, a szemöldökét szorosan összevonta, száját összepréselte és a sarkában ránc képződött, a koncentrációtól.

Épp ahogy meg akarok szólalni, hogy témát váltsak, kinyitja a száját.

– Tudod, akkor kezdtelek igazán észrevenni téged. Úgy értem, mindig valami olyasmi erő voltál, amivel számolni kell, de addig nem, amíg Delia keresztül nem ment azon a szarságon, és te ott voltál neki, akkor fogtam fel, milyen nagyszerű voltál. – Végre rám néz. – Emlékszel arra az estére, amikor Deliával buliztál, miután ő és én szakítottunk?

A kezemmel eltakarom az arcomat. – Olyan részeg voltam azon az éjszakán.

Elhúzza a kezemet és egy féloldalas vigyort küld felém. – Úgy értem, az előtt. Csak olyan... fesztelen és szórakoztató voltál. Egy ideje ott voltam, mire végre megkerestelek titeket, csak ültem a sarokban, figyelve, ahogy táncolsz és flörtölsz a szobában, remélve és imádkozva, hogy velem is kacérkodni fogsz – megrándul az arca. – Akkor olyan seggfejnek éreztem magamat, mert Delia és én épphogy csak szakítottunk.

– Egész éjjel folyamatosan szemétládának hívtalak, és te azt akartad, hogy flörtöljek veled?

– Mondtam, hogy mielőtt lerészegedtél, emlékszel? – kötekedik.

– Egyébként az volt az első alkalom, hogy igazán vonzódást éreztem irántad. Azóta ez minden alkalommal fokozódik, amikor újra látlak.

A szívem a mellkasomban kalapál a szavaitól, a szívverésem elkezd a fülemben lüktetni.

– Minden alkalommal?

– Minden átkozott alkalommal. A pokolba, bár veled élek, ez még mindig naponta fokozódik. Csak valami egyre közelebb vonz hozzád – rázza meg a fejét. – Istenem, olyan idiótának hangzok.

– Én is ezt érzem, Caleb. – A figyelmemet az ablak felé fordítom, a fejemben megannyi gondolat megfordul. – Delia szerint, ez jó dolog. Azt mondja, hogy mi belezúgunk… – mondom szinte szórakozottan.

Ekkor megjelenik Rosco az asztal végén tányérokkal a kezében.

– Rendben, két adag mogyoróvajas-banános palacsinta, extra tejszínhabbal és csokoládéforgács szórással. Plusz bacon – mondja, ahogy leteszi az ételeinket.

– Ó, Istenem, épp olyan jól néz ki, mint amire emlékszem – majdnem felnyögök.

– Az íze is ugyanolyan jó – ígéri Rosco. – Szükségetek van még valamire, srácok?

– Szirup?

Feltartja az egyik ujját. – Ühüm – kötényébe nyúlva elővesz egy üveg szirupot, amelyről tudom, hogy fel van melegítve, és leteszi az asztalra. – A hölgynek.

Felmutatom neki a hüvelykujjamat. – Aztán jobb lesz mennünk.

Rám kacsint. – Vissza fogok jönni a borravalóért. Élvezd!

Megragadom a szirupot és tetemes mennyiséget öntök az egész tányéromra, beleértve a bacont is.

– Ettől vagy merevedésem lesz, vagy cukorsokkot kapok – mondja Caleb, ahogy elkezdi felvágni a palacsintákat. – Vagy mindkettő.

Figyelem, ahogy bekapja az első falatot, a szája lassan összezáródik a villa körül, mielőtt tisztán kihúzná. A szeme lecsukódik, és a teste ellazul az extázistól. Tudtam, mert korábban is ilyen voltam.

– Bassza meeeg! Elrontottál, Zoe. Teljesen tönkretettél.

– Elképesztő, nem? Szívesen.

– Ez hivatalos: itt megyünk nyugdíjba.

Mi.

Ez nem hiányzik.

Biztos vagyok benne, hogy nem úgy gondolja, ettől a szívem a torkomba ugrik, de átkozottul jó érzés hallani.

Majdnem teljes csendben faljuk fel az ételeinket, csak Caleb nyöszörgése és a villáink kaparászása hallatszik a tányérunkon.

Ahogy félretoljuk az üres tányérjainkat, Caleb megszólal.

– Csak hogy tudd, Zoe, te is megrengetted az én világomat.