3. Fejezet

 

3. Fejezet

 

Fordította: Red Ruby

 

– Honnan fogod tudni, hogy melyik ő?

– Ah, fenébe – motyogom az orrom alatt. – Nem beszéltünk erről. Annyira szétszórt voltam ezen a héten, ahogy próbáltam tartani a projektem határidejét, hogy nem is gondoltam rá, hogy megkérdezzem. Francba.

Csak két hét telt el, mióta Edward kapcsolatba lépett velem az üres szobámmal kapcsolatban, és az első reakcióm az volt rá, hogy nevettem a nevén.

Edward? Milyen Alkonyatos.

Aztán nevettem azon, amit küldött nekem – egy képet egy kukacról – mert, hé, ez nem kukikép volt. Már akkor tudtam, hogy vissza kell üzennem neki, és ő volt a keresésem éllovasa. Ő pontosan az a fajta lakótárs, akit szeretnék.

– Biztos vagy ebben, Zoe? Úgy értem, kétségbeesettnek hangzott a szobával kapcsolatban. Ennek figyelmeztető jelzésnek kellene lennie, nem?

Bólintok. – Annak kellene lennie, de én nem érzem annak – érted, hogy hogy értem?

Felkunkorodnak ajkai, és tudom, hogy egyetért velem. Megmutattam neki minden egyes e-mailt, amit Edward küldött. Egyikünk sem érzett semmi rosszat vele kapcsolatban, bár úgy éreztük, hogy kellene, a rászorultsága miatt.

Nézem, ahogy feltolja a napszemüvegét az orrán és nevet. Delia ragaszkodott hozzá, hogy itt legyen a találkozón, de nem akart az a barát lenni. Szóval, ehelyett, a bár túlsó végén ül, tetőtől talpig feketét visel, és Zach is itt van, egy fekete baseball sapkát mélyen a szemeibe húzva, kapucnis pulcsiban, kapucnival a fején, és farmerban.

Eléggé kilógnak a sorból.

– Úgy néztek ki, mint az idióták – mondom neki.

– Fogd be! – morogja, és bemutat nekem. Zach megneszeli, hogy mit csinál, és ő is bemutat nekem, azt sem tudva, miért.

Igazán jó támogató.

– Gondolod, hogy már itt van? – hallom Zachet Deliától kérdezni.

– Nem látok senkit, aki Edwardnak nézne ki.

– És hogy néz ki egy Edward? – kérdezi Zach. Hallom a mosolyt a hangjában. – Sápadt és székrekedéses külsejű?

Delia levegőért kap és Zach karjára csap. – Hogy merészeled? Próbált ellenállni az illatának!

– Befejeznétek kérlek az Alkonyat megvitatását és visszatérnénk az aktuális feladathoz? Pásztázd a helyiséget velem, Delia! Ki néz ki úgy, hogy lehet az én Edwardom?

– Mit szólsz a tweed zakót viselő fickóhoz a sarokban? Vagy a fickóhoz a kék pulóverben?

– Szóval gyakorlatilag a két fickóhoz, akik hasonló ruhát viselnek, mint amit Edward a filmben viselt?

Kinyitja a száját, de hezitál. – I-igen – mondja végül.

– Borzalmas vagy ebben.

– Ti most tényleg telefonon beszéltek a bárban?

Felugrok az ismerős hangra, meglökve az italom és szódát löttyintve az asztalra.

Felnézek a bűnösre, és rámeredek. – Jössz nekem egy új Cheerwine-nal.

Caleb Mills levigyorog a finom cseresznye ízű üdítőmre. – Cheerwine? Tényleg, Zoe?

– Mi az? Ez egy rohadt jó ital, és ezt te is tudod. – Bólint és felcsusszan egy bárszékre. – Persze, kérlek, foglalj helyet az asztalomnál, Caleb.

– Ó, köszi. Ez egy jó ital, de te egy bárban vagy, miért nem iszol?

Megrázom felé a csészémet – Iszom.

– Mit csinál itt Caleb? – kérdezi Delia a fülembe.

– Gőzöm sincs – válaszolom neki.

Caleb megfordul, és felé integet. Ő és Zach mindketten megemelik az italukat.

Még mindig eldurran az agyam tőle, hogy milyen laza Delia és Caleb miután hat hónapig randiztak múlt évben. Barátságosan váltak el, anélkül, hogy harag vagy gyűlölködés lenne köztük, de az mindig kínos, amikor az exed randizni kezd valaki újjal, és te ott vagy, hogy tanúja legyél.

Nem nekik.

Múlt évben, miután egy meztelen kép járt körbe Deliáról, Caleb ott volt a csatamezőn velünk együtt, biztosítva, hogy a képen lévő lány személyisége titokban maradjon, és szavatolva, hogy az a bunkó, aki küldte, megkapja, ami jár neki.

Az volt az első alkalom, hogy olyan módon figyeltem fel rá, ahogy nem kellene, és az még csak nem is egy Ó édes istenem, ő dögös fajta mód volt – azt már régen észrevettem.

Nem, ez az a mód volt, ahogy harcolt a barátjáért, ahogy szembement a legerősebb játékosával a csapatában, tudva, hogy kockáztatta a karrierjét azzal, hogy a helyes dolgot teszi.

A hevessége volt, és az eltökéltsége.

A hűsége.

 Már túl sokszor dobtak a hűség hiánya miatt. Caleb hűsége megszólított, meg akartam miatta ismerni, közelebb kerülni hozzá.

Tudnék mit kezdeni valaki hozzá hasonlóval az életemben.

– Küldd el! Mi egy küldetésen vagyunk itt, Zoe.

– Nem mondhatom csak azt neki, hogy menjen el, Delia. Az udvariatlan.

A meglepetésvendégem felvonja a szemöldökét. – Ez udvariatlan. – Vigyorog, és én figyelembe veszem, hogy milyen cuki a vigyora.

Nem vagyok vak – észrevettem Calebet korábban. Pokolba, észrevettem őt jóval azelőtt, hogy Delia megtette, és mindig azt gondoltam, hogy vonzó, azon a tipikus szomszédfiú módon.

Szőke hajával, ami göndörödik a gallérjánál és sötétkék szemeivel, amelyekben mindig van egy csillogás, Caleb jóképű, és nekem már túl sokszor törték össze a szívem jóképű arcok.

– Mondd meg neki, hogy ő az udvariatlan! Mondd el neki a küldetésünket!

– Mi csinálunk itt valamit, Caleb. Lennél olyan szíves?

Kezét a mellkasán tartja, az a csillogás a szemében mindig jelen van. – Ennyire nem vagyok méltó az idődre? Ennyire nem vagyok szívesen látva, azután, amit tettem érted és Deliáért?

– Mondd meg annak a seggfejnek, hogy nem sokáig játszhatja ki ezt a kártyát! – mondja Delia.

– Nem mondom ezt neki. Rátapintott a lényegre.

– Lényeg, tényleg. – Elhúzza a telefont a szájától. – Hé, mi itt dolgozunk! – kiabálja akcentussal. Biztos vagyok benne, hogy a New Jersey-t célozta meg, de még a közelében sincs, hogy valami hasonlónak hangozzék.

Caleb nevet és megrázza a fejét. – Cheerwine, igaz?

Bólintok, és ő elhúz a bár felé.

– Még egyszer, mit mondtál, mi volt a fickó neve? – hallom Zachet kérdezni Deliától.

– Edward Cullen – válaszolja.

– A neve nem Edward Cullen, te segg! – sziszegem a telefonon keresztül.

– Jó. Csak Edward.

– Még egyszer, mi volt az e-mail címe?

– Megmutattad neki az e-maileket? – Ez rikácsolásként jön elő, és a mellettem lévő asztalokat elfoglaló törzsvendégek felém néznek. Vetek rájuk egy pillantást és mind elfordítják a figyelmüket.

– Mi az? Szükségem volt az ő véleményére is.

– Ez privát információ volt, Delia!

– Ő csak Zach. Nagy ügy!

– Csak Zach… – hallom Zachet, egy árnyalatnyi szarkazmussal a hangjában. – Zoe, mi volt az e-mail címe?

– Nem tudom! Caleb elém csúsztat egy új Cheerwine-t, és én köszönetképp biccentek neki, ahogy helyet foglal. – Utánanézek.

Várok, ahogy Zach és Delia átgörgetik a levelezést a telefonján, kísérletet téve arra, hogy megtalálják az e-maileket, amiket továbbítottam neki.

Figyelem, ahogy Caleb kortyol egyet a söréből, nem tehetek róla, de elbűvöl, ahogy nyel… ami a legbénább dolog, ami valaha elbűvölt.

Bár nem vagyok meglepve.

Amióta Caleb megmutatta a fehérlovag oldalát, szemeim nem egyszer siklottak az irányába. Az érdeklődésem hivatalosan is felcsillant.

De nem lehet.

Ő a legjobb barátom expasija, az isten szerelmére. Ez nem történhet meg. Ez a lánykódex egyes számú szabálya – nem randizol, vagy fekszel le valakivel, akivel a legjobb barátod megtette. Ami azt jelenti, hogy nem vehetem észre az indigó szemeit, vagy, ahogy a szem sarkában ráncok húzódnak, amikor mosolyog, nem vonzhat a hülye gödröcske az állán, vagy a dudor az orrán, ami jelzi, hogy el volt törve egyszer vagy kétszer, és nincs ok rá, hogy le akarnám nyalni a telt ajkára kapaszkodó csepp sört.

De megteszem.

Szarba.

Megrázom a fejem és újra a Delia és Zach közötti beszélgetésre fókuszálok.

– Srácok, találtatok valami szokatlant?

– Aha! Megvan! – mondja Delia. – Adj Zachnek egy percet.

Nézem, ahogy átcsúsztatja ujját a képernyőn, végiggörgetve az e-maileket és gyorsan átnézi őket.

– Hogy hagytad ezt ki, Zoe? Pokolian egyértelmű.

– Kihagyni, mit? – kérdezem, félig érdeklődve, félig elmélkedve, hogy miért van Caleb jobb keze merevítőben.

Megrúgom az asztal alatt, elkapom a tekintetét és a merevítő felé biccentek.

– Törés – motyogja. Szemeim tágra nyílnak, aggódom, mert tudom, hogy mit jelenthet ez a baseball karrierjére. – Rendben van.

Azok az éjfélszínű szemei mást mondanak, de hagyom. Bólintok és visszahangolok Zachre. – …eve. Hallottál, Zoe?

– Nem. Ismételd meg.

– Edward nem a neve. Kijátszotta az e-mail címedet és ő is úgy viselkedett, mint egy képregény-karakter.

– Mi? Kicsoda? Melyik?

– A Rébusz, akinek az igazi neve Edward Nigma. E. Nigma. Enigma-Rejtély. Veszed?

Bólintok neki, feldolgozom, amit mond. Ez azt jelenti, hogy lényegében semmit sem tudok a fickóról, akivel ma este találkozom, még a nevét sem.

Francba.

Mi jutott eszembe, hogy ezt csinálom? Meghívni egy idegent, hogy éljen velem? Őrültnek kell lennem.

– Biztos vagy benne, Zach?

– Te kérdezel engem, a kockakirályt, hogy biztos vagyok-e benne? Igen, biztos.

– Szóval mit – vagy kit – kellene keresnem itt?

Kuncog a hangomat átszövő irritáción, és én olyan nagyon be akarok mutatni neki. – Talán valakit egy rejtvénnyel a pólóján.

– Én nem… - körbepillantok a bárban, próbálom minden egyedül ülő fickó pólóját leolvasni. Van egy, amit nem tudok innen kivenni, és tudom, hogy Zach és Delia sem fogja tudni elolvasni. – Tartsd, hadd csekkoljam le azt a hapsit!

Felpattanok a bárszékről és a fickó felé masírozok. Egy üdítőt kortyol, és amikor észreveszi, hogy felé mozdulok, kihúzza magát, feltolja a szemüvegét az orrán.

A pólója nem túl rejtélyes, csak egyike azoknak a kép plusz kép egyenlő akármi fajta dolgoknak. Ez elég rejtvény nekem.

Közvetlenül elé plántálom magam, felvont szemöldökkel. – Te vagy ő?

Körbepillant, szemei idegesek, ahogy kezét az itala köré fonja. Iszik egy kortyot a szívószálán keresztül, mielőtt vesz egy nagy levegőt. J-Jasmine úrnő?

Szemeim kitágulnak, és az arca rózsaszínbe fordul, ahogy lehajtja a fejét, megalázottan.

Felteszem egyikünk sem az, akinek gondoltuk, hogy vagyunk.

– Az én hibám. Rossz srác – motyogom, mielőtt visszavonulok az asztalomhoz, Delia és Zach a fülembe nevetnek.

– Pofa be! – ugatok rájuk.

– Egy szót sem szóltam – mondja Caleb, ártatlanul felemelve a kezeit, legkevésbé sem zavartatva magát hirtelen távozásomtól és visszatérésemtől.

Vetek rá egy pillantást, mire elvigyorodik, tudja, hogy egy okostojás.

– Bármi más, amit viselne, Zach?

– Talán egy kérdőjel? Az Rébusz védjegye. Bár reméltem, hogy nem lenne ennyire klisés.

– Nincs szükségünk a kocka-sznobizmusodra épp most, Mr. Hastings.

A fülembe cicceg. – Hé, csak mondom, hogy önöknek hölgyek, jobban be kellett volna vonniuk engem ebbe. Sokkal leleményesebb lehettem volna, mint Robin, Batman és Rébu… - aú! – Delia a sípcsontjába rúg, és én pacsizni akarok vele, amiért mellettem áll. – Amatőrök – motyogja Zach.

Szemem átfut a báron, keresve valakit, aki valami kérdőjeleset visel. A magányos fickókra pillantok megint, de egyikük sem felel meg a kritériumnak.

– Láttok valakit, srácok?

Mindketten nemleges választ adnak.

– Talán még nincs itt? – veti fel Delia. – Úgy értem, mi értünk ide öt perccel hamarabb.

– Igen, és most már öt percet késne.

– Kit kerestek srácok? – szúrja közbe Caleb.

– Mi nem... – szemeim keresztülkúsznak Caleb pólóján, és a lélegzetem a torkomban akad. – Nem!

– Mi?

Pillantásom a pólója zsebére irányul. Nem tudok félrenézni, mert épp ott, a szemem előtt ül egy kérdőjel, kikémlelve a négyzet tetejénél.

Gondolkodás nélkül átnyúlok és lehúzom a zsebét, a sör, ami félúton volt az ajkaihoz a hirtelen rántástól kifröccsen a pohárból.

Igazam volt.

Zsebében ülve ott van Rébusz, kitárt karral, egy Itt vagyok! gesztussal.

Caleb feje felém rándul, sötétkék tekintete kikerekedve, meglepetés fedi arcát.

– Nem. – A szó suttogásként hullik le ajkairól. – Esélytelen.

– Visszahívlak – mondom, mielőtt megszakítom a hívást, és leteszem a telefonom az asztalra, egyszer sem szakítva meg a szemkontaktust Calebbel.

– Te vagy, akivel e-maileztem? – mondja, hangja csupa meglepetés.

– Te vagy az, akit hagyni akartam, hogy beköltözzön hozzám?

– Felteszem, én – várj, akartam?! Múlt időben?

Orrlyukai remegnek az ingerültségtől, ahogy szavaim leülepednek, és Isten segítsen rajtam, vonzónak találom. Nem tudom, mi van velem ma este, de észreveszek dolgokat Calebben, amiket nem kellene.

Uhh.

– Múlt időben.

– Miért, Zoe? Miért nem lehetünk lakótársak? Ismerjük egymást. Azt mondanám, elég kényelmesen vagyunk egymással, és neked nem kell aggódnod azon, hogy hagysz valami veszélyes idegent beköltözni. Ez itt a tökéletes felállás.

– Megrázom a fejem. – Nem. Semmi esetre.

– Miért? Adj egy jó okot, hogy miért nem!

– Mert te vagy a legjobb barátnőm expasija, ezért. – És mert extrém vonzónak talállak, idióta.

Amennyire felfigyeltem rá újabban, pokolian esélytelen, hogy be tudnám magam zárni egy lakásba a fickóval. Az a katasztrófa receptje, és túl sok késő éjszakai én-idő szeánszé.

Felsóhajt, és egyik kezével megdörgöli az arcát. – Ki nem szarja azt le? Olyan érzés, mintha egy élettel ezelőtt lett volna. Ő továbblépett, én továbbléptem – ez nem egy valódi ok.

– Elég ok nekem.

– És mi van, ha én most azonnal átrobogok Deliához, és megkérdezem, hogy rendben van-e, és ő igent mond – akkor mi van?

– A válasz még akkor is nem lenne. Ez az én lakásom.

Kienged egy eltúlzott sóhajt és vállai megrogynak. Majdnem rosszul érzem magam, hogy nemet mondtam neki, de nem mondhatok igent. Túl furcsa lenne tudni, hogy ott aludt Delia pasijaként kevesebb, mint egy évvel ezelőtt.

– Zoe... – Nevem könyörgésként jön elő, és az ellenállásom kezd meginogni.

– Miért? Miért van rá ilyen nagyon szükséged? Azt hittem, van már helyed.

– Van, de szükségem van valami olcsóbbra. Én… Basszus, elcsesztem, oké? Belekeveredtem egy… dulakodásba. Igen, hívjuk dulakodásnak. Rohadtul nagyon csúnyán tönkretettem a kezem. – Feltartja az említett kezet, hogy megmutassa nekem megint a merevítőt. – Mindenesetre az orvosi számláim kezdenek felhalmozódni, és nem kockáztathatom, hogy meghaladják a költségvetésemet. Már kerestem valami olcsóbbat, mert a munkaidőm lerövidült, de aztán ezt még hozzáadtam a tetejére… jah. Szükségem van erre, Zoe. Fogalmad sincs, mennyire. Kérlek!

Hallom a kétségbeesést a hangjában, és egy részem igent akar mondani, de a hezitálás még mindig győz. Nem akarom, hogy a dolgok kínossá váljanak, és szerintem fognak. Úgy értem, hogy élhetne valaki a legjobb barátja expasijával? Amikor még egy év sem telt el a szakításuk óta? Amikor a pasi ostobán vonzó?

Egy utolsó pillantást vetek felé, a kifejezéstől a tekintetében megállok. Szemei fáradtak és szomorúak és üresek egyszerre. Nem tudom, mit kezdjek ezzel.

Az arcát tanulmányozva észreveszem, hogy jóval elnyűttebb a normális végzős-év-a-végéhez-közelít fáradtságnál.

Érzelmileg és mentálisan is kimerült és kétségbeesetten szüksége van egy kis szünetre.

Nem küldhetem el, nem épp most. Csak fel kell húznom a nagylány-bugyimat – és felhúzva tartani – és felajánlani neki a szabad szobámat, ahogy bármilyen jó barát tenné.

– Tényleg van egy macskád?

– Miért hazudnék erről?

Vállat vonva azt mondom. – Ki tudja. Az emberek furák.

– Igen, Mittens valódi.

– Kérdezd meg Deliát! – engedek.

– Biztos vagy benne?

Bólintok. – Biztos vagyok, de Deliának muszáj rendben lennie vele.

Ripsz-ropsz kicsit egyenesebben ül, szemei kicsit fényesebben ragyognak.

Talán végül is nem lesz ez olyan rossz.