6. Fejezet

 

Hat

 

Fordította: Suzy

 

– Mi a fenét nézel?

Hangosan felkiáltok és felugrok, amitől a tálka, amiből a gabonapelyhet eszem, rám és a kanapéra repül. A telefonom keresztülrepül a szobán, ahogy a kezem, amiben fogtam, a mellkasomra teszem.

Felpattanok a kanapéról és Caleb felé fordulok, tej folyik le az államon és eláztatja a pólómat. – Mi a baj veled? Kiijesztetted a szart is belőlem!

– Nem kaksiztál.

– Képletesen. Képletesen szartam be.

– És mindenütt gabonapehely van rajtad.

– Ó? – törlöm meg az államat. – Most is?

– Igen, és a póló, ami rajtad van? Nos, hadd mondjam azt, hogy vékony.

Rábámulok. – Legyél úriember és adj egy törlőt.

Caleb nevet, ahogy kimegy a konyhába és megragadja a törlőruhát, ami a sütőre van akasztva. Lazán visszasétál hozzám és átnyújtja.

– Jobb, ha ez kijön – motyogom a rendetlenséget dörzsölgetve, szerencsére javarészt a takarómon landolt.

– Nem lehetsz komolyan mérges rám.

– Ingerült vagyok. Ez két különböző dolog.

– Mert besétáltam a nappalimba?

– Nem szóltál előre!

– Ez az én nappalim is!

Calebbel már másfél hete együtt lakunk és én még mindig nem szoktam hozzá. Persze ennek sok köze van ahhoz, hogy a változatos időbeosztásunk miatt nem töltöttünk el együtt túl sok időt, de inkább azért, mert ő olyan… csendes. Olyan, mint egy átkozott nindzsa, aki lopakodik a lakásban.

– De hangosabbnak kell lenned!

– Szeretnéd, ha keresztüldübörögnék a lakáson?

– Megtennéd, kérlek?

– Nem. – Megragadja a törlőkendőt és a koszos takarómat, végighúzva őket a folyosón.

Követem őt, bevonulok a szobámba és leveszem a pólómat. Kirántom a fiókomat és kiveszek egy másik pólót.

– Bocs… szent szar, azok a cickóid.

Caleb a küszöbömön áll, az arca egyre vörösebb és vörösebb, ahogy telnek a percek. Élesen beszívja a levegőt, de nem tesz erőfeszítést, hogy megmozduljon vagy eltakarja a szemeit.

Semmit.

Ott állunk lesokkolva, mert rajtam nincs póló.

Nincs rajtam egy kurva póló és én ott állok Caleb előtt a fekete csipke melltartómban.

A szemei végigbarangolnak az alig takart bőrömön, a pupillái kitágulnak, ahogy befogadja a látottakat, tisztán látszik, hogy tetszik neki, amit lát – és a látásról beszélve, biztos vagyok benne, hogy észreveszi, hogy a mellkasom gyorsan fel-le mozog, ahogy a tekintete végigpásztáz rajtam, a lehető legérzékibb módon.

Tekintete nem ragadozó, és nem érzem magam tőle közönségesnek vagy visszataszítónak.

Jól érzem magam tőle, megerősítettnek.

Szexinek.

És ez mind csak Caleb miatt.

A fenébe, a fenébe, a fenébe. Nem érezhetem magam szexinek Caleb miatt. Ennek most nem szabad megtörténnie.

Megragadom a hozzám legközelebbi pólót és sietősen áthúzom a fejemen, eltakarva magam.

Rábámulok. – Ezért! Ezért kell előre szólnod, Caleb. Épp átöltöztem!

Felemeli a kezét és végre eltakarja a szemeit. – Nem próbálok leskelődni utánad, megígérem. Csak nem gondolkodtam. Nem vagyok hozzászokva, hogy lányokkal lakom.

Le akarom szidni, belekötni és jól a szemére vetni, de ez olyan rossz érzés, amikor a szemeit a testemen éreztem meg olyan jó.

– Hát, akkor jobb, ha hozzászoksz – dohogom, ahogy kiviharzom mellette és végigmegyek a folyosón a nappaliba.

Megfogom a tálkámat és kimegyek a konyhába.

– A folyosón sétálok! – kiabálja Caleb. – Most hagyom el a folyosót!

A szemeimet forgatom és visszamegyek a nappaliba, útközben felveszem a telefonomat.

– Most belépek a nappaliba!

Leülök a kanapéra, bekuckózom a másik takaró alá, amit ott tartunk.

– Leülök a kanapéra! – kiabálja, ahogy lehuppan a párnákra.

– Te egy púp vagy a hátamon!

– Hé, csak próbálok előre szólni, ahogy kérted.

– Nem úgy értettem, hogy minden helyzetben.

Körbenéz a kanapén. – Ez az utolsó takaró most, hogy a másikat leöntötted tejjel?

A nevezett takarót összébb húzom magamon. – Ja.

– A francba. Kutya hideg van. Miért hagyod, hogy hideg legyen itt?

– Mert melegem van.

Piszkálódva vigyorog rám. – Tudom, de nem ezt kérdeztem tőled.

– Úgy értem, könnyen kimelegszem. Inkább lefagyasztom a cickóimat, minthogy izzadjak. Csak törődj bele.

Hirtelen odanyúl és egyetlen gyors rántással lehúzza rólam a takarót.

– Mi a fene! – kiabálom.

– Mi van? Fázom.

– Caleb!

– Igen, én édes drága lakótársam?

– Add vissza!

– Kizárt. – A szó olyan tökéletesen buggyan ki a szájából, telt ajkai felkeltik a figyelmemet.

– Caleb!

– Mi van?

– Gyerünk! Ne legyél pöcs! Fázom.

– Különös, én is. Ezért van nálam a takaró.

– Ez az egyetlen idekint és nálam volt először – nyafogom.

– Tudom, de túl lusta vagyok ahhoz, hogy kihozzam a sajátomat a szobámból.

– Én is, ezért használom ezt a régi kopottat, amit elvettél.

– Régi kopott, hm? Akkor ezért jöttem már haza arra nem egyszer, nem kétszer, hanem háromszor is, hogy ebbe a „régi kopottba” burkolózva aludtál a kanapén.

– Puszta kétségbeesés. – Kalimpálok a kezemmel, nem akarom hozzátenni, hogy ez sokkal több annál.

A takarónak olyan illata van, mint neki, mintha melegség és kényelem és Caleb lenne egyben. Ez olyan… meghitt, de nem akarom elmondani neki.

– Aha – mondja olyan hangsúllyal, hogy egy percig se hisz nekem.

Nem téved.

– Csak fogd be és add vissza a takarót.

– Nem fogom, de megosztozhatunk.

Lejjebb csúszik a kanapén felém, megfogja a lábaimat és az ölébe teszi őket. Eligazítja a takarót körülöttünk és tudod mit, szinte összebújunk.

Mi a…

– Ez nem furcsa? – nem tehetek róla, de ezt mondom.

– Nem, ha nem tesszük azzá.

– Hú.

– Ja.

Megfogom a távirányítót és megnyomom a lejátszást, próbálom visszaterelni a figyelmemet a képernyőre, próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy milyen jó érzés ilyen közel lenni Calebhez, mellőzni azt, milyen normális és kényelmes ez így.

Ez csak Caleb. Hónapok óta ismered. Ő csak a lakótársad. Ne tedd furcsává.

Rendben. Ne tedd furcsává. Ne hagyd, hogy megtudja, hogy teljesen bele vagy zúgva.

Rendben.

Épp ekkor a telefonom zizegni kezd az asztalon, odanyúlok és felkapom.

Meglepődöm, hogy Delia neve bukkan fel a kijelzőn. Késő van és ő általában olyan nagyi-típus és így ilyenkor már ágyban van.

Delia: Oké, már elég idő eltelt és én majd meghalok, hogy megkérdezzem – hogy megy Calebbel?

Én: Sose mondtad, hogy ilyen szeszélyes.

Delia: Meglepetés!

Delia: Lehet, hogy kissé nehezen kezelhető, de amúgy jó srác.

Én: Ja, efelől nincs kétségem. Az biztos, hogy… érdekes lesz vele élni.

Delia: Hát ne hagyd, hogy a múltunk meggátoljon bármiben is, tudod. Csak bánj úgy vele, mint bármelyik másik lakótárssal.

Én: Úgy lesz. Eddig mókás. Vicces. Még kissé flörtölő is. Szerintem jó lesz az együttélés.

Delia: Ez Caleb, érted, végtelen flört és a társaság közepe. Örülök, hogy ezt hallom, Zoe. Aggódtam, hogy örökké utálni fogsz, mert cserben hagytalak.

Én: Sosem tudnálak utálni… hacsak nem csináltál valami IGAZÁN szörnyű dolgot, például felgyújtottad az összes rap CD-met.

Delia: Nem hiszem el, hogy még vannak CD-id. Te és Zach, mindketten olyan… RÉGIMÓDIAK vagytok.

Én: Ne utálj minket, mert te nem vagy mi.

Delia: Tudod mit, ő is pont ezt szokta mondani.

Delia: Mindketten fárasztóak vagytok. Jó éjt!

Én: Jó éjt! XO

Bánj vele úgy, mint bármelyik másik lakótárssal.

Igaza van. Ezt kell tennem. Úgy kell bánnom vele, hogy ő csak Caleb, nem Delia exe – nem úgy, mintha valami furcsa, zavarodott történetünk lenne.

Ő csak Caleb.

Csak Caleb.

Ha ez igaz, akkor miért ver egy kicsit gyorsabban a szívem, amikor a közelemben van? Miért válik kapkodóvá a lélegzetem, mintha ötven lépcsőt másztam volna meg? Miért rá fókuszál az összes figyelmem?

Valahányszor hazajön az éjszakai munkájából vagy az óráiról, én hallom őt és ébren fekszem az ágyban arra várva… mire is? Nem tudom, de úgy érzem, nagyon… rá vagyok hangolva.

Ami akkora hülyeség, mert nem töltöttünk el együtt olyan sok időt, és amikor mégis, az a bevásárlás és ő addig bosszant, amíg nem nevetek.

De mégis… van itt valami, van valami a felszín alatt.

– Mi a fenét nézünk? – végre megkérdezi, miután már majdnem félig lemegy.

– Vásott szülők.

– Mint a régi film, amiben Steve Martin van?

– Nem. Hát… olyasmi. Ez egy nagyon nem pontos adaptációja.

– Ez…

– Szomorú? Tudom. Minden részén sírok.

– Egyáltalán nem ezt akarom mondani. Várj, az a csaj… Az Lorelai Gilmore?

 Megállítom a részt és rábámulok.  – Te tudod, ki Lorelai Gilmore?

Vállat von. – Volt tévénk és tudod, van ez a dolog, ismétlésnek hívják. Ez az egyik adón volt a háromból, amink volt.

– És te nézted?

– Mi? Ő dögös.

Felkacagtam. – Teljesen fiús válasz.

– Van benne tűz, olyan, mint te, elég merész – ez tetszik nekem.

– Mint én? Tetszik neked a merészségem? – Érzem, hogy az ajkaim megrándulnak erre.

Összehúzza a szemeit. – Ne legyél perverz, de igen, tetszik a merészséged.

– Nekem is tetszik a merészséged, Caleb.

– Zoe! Ez nem olyan vicces, amikor te mondod. Ez inkább… igazi.

– Mi van? Te lehetsz perverz, de én nem?

– Egyáltalán nem voltam perverz. Te voltál az! Biztos, hogy piszkos a fantáziád.

– Nem tehetek róla – mondom a halántékomat ütögetve. – Olyan, mintha egy tizenkét éves fiú lenne itt bent.

Megrázza a fejét. – Ó, ezt elmondhatom. Kurvára elmondhatom.

Gyengéden megrúgom. – Ez tetszik neked, és én is.

Caleb olyan tekintettel néz rám, ami egy kicsit több mint barátságos. – Így van.

Hátradőlök a kanapén, nem kérem, hogy tisztázza, ezt hogy érti, mert egy részem nem akarja tudni. Akármilyen bolondság, tetszik ez a flörtölős dolog, ami köztünk van. Egyrészről, ez különös érzés, mert ő Delia exe, másrészről meg nem, mert ez vagyok én. Természetes érzés, és ha úgy kell viselkednem vele, mint bármelyik másik lakótárssal, akkor én pontosan ezt fogom tenni.

Tényleg?

– Holnap korán reggel megyek el – mondja.

– Mert vasárnap lesz?

– Ja. Holnap késő éjjel jövök vissza… remélhetőleg.

– Akarsz egy fuvart?

– Nem, már van.

– El akarod mondani, hogy hová mész? – próbálom erőltetni.

– Még nem. – A válasza higgadt, de az odaillesztett szó – még – azt jelenti, hogy egy nap talán elmondhatja, hogy hová megy.

Hűha.

– Tényleg továbbnézzük ezt?

– Igen, Caleb, tényleg továbbnézzük ezt.

Hangosan felmordul, és jobban elfészkelődik a kanapén, de nem mulasztom el, hogy a szemeit egyszer sem veszi le a tévéképernyőről.

Tetszik neki, és én is tetszem.

Vigyorgok magamban és a tekintetemet visszafordítom a legutóbbi Braverman drámára.

******

Arra ébredek, hogy a Seven Enemiestól a Heatebreed morajló hangja visszhangzik a falakról.

Egy test mozdul alattam és ledermedek.

Caleb.

Ó, basszus. Együtt aludtunk a kanapén, valahogy jobban összegabalyodtunk, mint eddig bármikor. Én gyakorlatilag el vagyok terülve rajta. Emlékszem, hogy valamikor az éjszaka folyamán mozgolódtam és megfordultam, így a nyakam nem a kanapé karfájára támaszkodott. Emlékszem Caleb suttogó hangjára – Csitt, csak aludj – a fülemben, ahogy az ölébe húzta a fejemet és végigfuttatta az ujjait a hajamban. Ez semmi perc alatt visszaringatott az álomba.

Ránézek a bejárati ajtó melletti órára, hogy megtudjam, mennyi az idő. Hajnali kettő. Ki a franc hívja őt ilyen késő éjjel?

– Hello?

Nem mozdulok, és alig lélegzek, próbálom nem észrevetetni Calebbel, hogy magamhoz tértem, ahogy álmos hangon válaszol.

– Igen. Igen.

Hagyja beszélni a vonal másik végén lévő személyt és gyengén hallom a hangjukat. Bárki is az, egy nő és egyáltalán nem boldog.

– Értem.

Újabb emelkedett hang.

– Értem, anya. Elhozom őket.

Anya? Miért hívja az anyja ilyenkor?

– Mondtam, hogy elhozom őket. Ezelőtt nem így volt? – Ekkor már gyakorlatilag morogja a szavakat. – Ja. Igen. Úgy lesz. Most?

Hosszan kifújja a levegőt és az egyik kezét végighúzza a fején.

– Igen. Most indulok.

Kinyomja a hívást és a kanapé másik végébe dobja a telefonját.

– A kurva élet bassza meg – motyogja. – A szentségit. Faszszopó.

Érzem, ahogy végigdörgöli az arcát, hallom, ahogy megvakarja a borostáját.

Ingerült és nem tudom hibáztatni érte. Kurva korán van, és hacsak nincs vészhelyzet, nincs semmi ok arra, hogy ilyen korán elinduljon a vasárnapi kiruccanására.

Fel akarok ülni és ezt mind elmondani neki, de ez nem tartozik rám. Nem az én dolgom.

Óvatosan kibújik alólam és én ott fekszem, hallgatom, ahogy a lakásban mozog és összeszedi a dolgait.

Gyors, alig telik öt percbe, hogy elkészüljön.

Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne ugorjak fel, amikor megérzem, hogy felettem áll, amikor az ujjai finoman találkoznak az arcommal. Gyorsan kiseper egy tincset az arcomból és aztán ugyanolyan gyorsan elindul, felkapja a táskáját és eltűnik az ajtón át.

Nem egészen három perccel később a telefonom csipog.

Caleb: Elmentem a vasárnapi mókára. Később találkozunk.

Nem válaszolok. Ehelyett visszateszem a telefonomat az asztalra és felülök, beburkolom magam a takarójába.

Nem alszom vissza.

Nem mozdulok, míg fel nem kel a nap.

Ott ülök, Calebre gondolok… a hívásra, a kezére, a múltja iránti haragjára… mindenre, beleértve őt.

Igaza volt, hogy Rébusznak álcázza magát.

Caleb minden ízében egy rejtvény.